Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Varga Imre: A szél fúvása; Párhuzamos életeimből; Karusszel (versek)
Nem kell szenvedni, ennyi emlék marad utána, hogy a fájdalmat megértsed, s túljuthass rajta. Ez már egy tágas nappaliban hangzana; az évszakod maradt, a nyár, odakint, az üvegfal mögött, nyugágy, úszómedence, vörös virágok. S akinek nevében mondod: ő is te vagy. Körötted otthonos tereivel a lét. Mintha én szenvedtem volna, és mégsem, ez innen képtelenség, ahol a mélybe boldogság, szabadság merít el és a teremtés. Lebuksz a felszín alá és derűsen lökó'dsz fel megint, napsütötte kertedbe születve. Naponta megújulsz, kikelve úszómedencéd habjaiból. Azt élem, ami rám bízatott, a kőfejtés, majd a padlásszoba szorgalmas körmölője után. S ebben a nagy térben megtalál minden, ami éltet, ami egyetlen. A szenvedés mélysége hazug volt, sziklameredély, hámló házfal jelezte, hogy ama keménységnél nem juthatsz tovább. Itt dolgozva testmeleg szobádban, sincs külön célod, ahogy a rózsa színét, a napod kinyitja. A kulcslyukon a fény kiárad. Létem, vagyok a nyitja. Karusszel Teste előtt jár s lépdel utána Tóban alakja sárga viráglény Most megelőzi most beleolvad Szavaktól képtől árnyas tér érzi Lép de céljában múltja csörömpöl És amin átjut hordja magával Áthatolja-e végleg a testét Percébe hullva bőrén is áttör És becsobogja zöld örömével Fürge patakja s füvek lobogják Hogy hazaért már otthon a vándor Tértelen háza üresen gazdag Út pora vágya végre lenyugszik S tölgyfa levéllel int a teremtés 75
