Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Sándor Iván: „Várni kell, hogy emlékezni tudjunk…” – Várkonyi Benedek beszélgetése –
taimmal. A legnehezebb az volt, hogy találjak egy olyan fő figurát, aki távol van az én személyes létemtől, hogy distanciát tudjak tartani a figura és önmagam között. Kerestem Budapesten a VI. kerületben egy olyan lakóházat, ahová az otthonát helyeztem, ahol a fiatalságát tölti, és ahol lényegében az egész regény lejátszódik. Ez teljesen idegen az én zuglói léthelyszíneimtől, és segített eltávolítani a regény Zoltánját az emlékanyagom közvetlen transzponálási lehetőségétől. Mennyire kell eltorzítanod ezt a fajta élménytömeget? Mert mondod, hogy egyfelől szeretnéd megmutatni azt, ami veled történt és ami benned zajlik, ugyanakkor pedig szeretnéd elleplezni is. A regényben ez másként működik, nem leplez el az ember semmit. Mondtad, hogy eltávolítod magad. Abban az értelemben, hogy ne a közvetlen élményeim kerüljenek elő. Például, ha a hős Zuglóban lakna, akkor elkerülhetetlen lenne, hogy itt az Amerikai út, Kolumbusz utca, Gyarmat utca, Mexikói út közegében járna, mert hát hol a fenében járna, de hát így nem járhat. Ilyen értelemben van távol. Mondom, ez másként működik egy regényben. A tudásodat, az élményanyagodat, a történeti tényanyagot abban a pillanatban, ahogy megszületik benned a regény, már a regényalakok „használják" és irányítják, ők döntenek afölött, hogy mire kíváncsiak abból, amit az írójuk tud, netán átélt. Ez nagyon nehéz és nagyon egyszerű. Az a legszebb, amikor az első negyven oldal után, mondjuk, egy háromszáz oldalas regény esetében kinyílik a regény. Az elején sziszifuszi a küzdelem, hogy a figurák a saját sorsukban, jellemükben, történetükben stabilan álljanak. Amikor ez megvan, akkor kezdenek függetlenedni, és annyi minden kezd történni velük, amire én, aki egyébként nagyon koncentráltan tervezem meg és építem föl a regényt, egyáltalán nem gondoltam, amikor írni kezdtem. Ilyenkor nyugszom meg, hogy megy a dolog... Beszéltünk arról, hogy a szerkesztői munka mennyire fontos volt az életedben. Az, hogy szerkesztőként dolgoztál a Film, Színház, Muzsikánál, és kritikákat írtál, mennyire segítette a regényírást? Arról is volt szó, hogy nem jártál egyetemre, és mindent magadnak kellett megtanulnod. Ez az újságírói munka serkentett arra, hogy annyi minden tudást, élményt magadba szívj? Ez miként jelent meg? A Drága Lz'nig ebből nem dolgoztam fel semmit, de ott nagyon segített. Ez nem színházi regény, de a színház körül is játszódik. Nem tudtam volna megírni a közel három évtizedes Film, Színház, Muzsiká-s létem nélkül. Van is egy jelenete, amikor egy színházi társaság a Belvárosi Kávéházban - Mensáros László színháztörténeti emlékű 1968-as egyetemi színpadi előadóestje után - összegyűlik. (A regényben Mészáros Lászlóként, Tolnay Klári Sárikaként szerepel.) Lázas beszélgetés kezdődik, Sárika megpillantja a másik asztalnál dolgozó kritikust, és azt mondja: biztos írja a kritikát, nézzétek, egész zöld a feje. Tényleg ott ültem és írtam, mert másnap lapzárta volt. Azt, hogy Tolnay Klári azt mondta, egész zöld a feje, onnan tudom, hogy Müller Péter, a Madách Színház dramaturgja Tolnay Klárival jó barátságban ott ült az asztalnál, és három nap múlva elmondta nekem. De az ilyen közvetlen áttétel nagyon kevés. Viszont most, hogy erről kérdeztél, eszembe jut, hogy Réz Pál egyszer régen azt írta nekem: nagyon jól szerkeszted meg a regényeidet. Ilyen áttételesen valószínűleg volt kapcsolat a regényíró és a lapszerkesztő munkájában. Mennyire tekintettél kifelé a világba? A hatvanas-hetvenes évek korszaka olyan világ volt, amikor utazni nem nagyon adatott meg, vagy csak nagyon keveset, persze, olvasni akkor is lehetett. Mennyire tekintettél kifelé, mennyire figyelted a kortárs művészeteket, a kortárs irodalmat? A hatvanas években nagyon fontos irodalmi mozgások történtek, nagyon fontos irodalmi müvek születtek; mennyire hatott ez rád, egyáltalán, mennyire foglalkoztál ezzel, mennyire gondoltad ezt fontosnak? Elkövettem azt a hülyeséget, ami aztán nagyon is megtérült az életemben, hogy túl sok mindenre próbáltam figyelni, túl sok mindent próbáltam értelmezni, olyannyira, 33
