Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban

mindig valahol benne van az ember is, no meg én is" - tudósít bennünket az alkotó (Menyhárt 25. o.). Aki ugyancsak respektálja Tornyai János puritán, radikális és jelképes szemléletét, miként ez az alföldi művészetben másoknál is tetten érhető. [...]

Ami egyfelől vaskos, göcsörtös és csonka fák vagy világoló tanyák és sárgán ragyogó kazlak együttese, az máshol már hórihorgas gémeskutak, vészjósló varjak, netán Tisza menti varsák formájában köszön vissza. Jellemző ellenben, hogy az Endre Bélá-s, teresebb és atmoszférikusabb látványokat sohasem vállalta fel. Még az öblösebb Tisza- parton sem.

*

Ha még emlékszünk: a rettenetesen megsérült, parányi Kajári Gyula ott rajzolgat- ta gyerekes Rákóczi-portréit a veszprémi kórházban. Valami olyasféle vonzalom ez a dicsőséges, hírneves személyiségek iránt, mint amikor serdülőfejjel szerelmes verseket kezdünk fabrikálni valamennyien. Csak ez rendszerint korán abbamarad. Kajári különös, konzekvens pályafutásában azonban szinte életre szólóan megmaradt az eszmei, történelmi és művészi jellegű portrék és illusztrációk létrehozásának igénye. Nem elég, hogy főiskolai diplomamunkája is a Rákóczi-képzetkörhöz kapcsolódott, ám a hetvenes évek közepétől megannyi egyetemes és hazai nagyságot idézett meg. S ezt a munkálkodását közel sem csak esztétikai, hanem erkölcsi, közösségi szempontok is vezérelték. Elvégre miként élhetünk emberi csillagképek, példaadó egyéniségek nélkül? Csak nagyon korlátoltan - vallotta az alkotó. Igaz, az ideálportrék meg egyéb arcmások társadalmi felmutatása jórészt a szobrászat felségvizeihez tartozik. Ez azonban egyáltalán nem zavarta a megszállott, magaslati kapaszkodókat kutató művészt.

Mert ezúttal is önmaga szigorú, hierarchikus és igazságkereső törvényeihez igazodott.

Még felsorolni sem lehet teljességgel: mennyi történelmi és kortársi kiválóság került bele Kajári Gyula érdekes, jellegzetes és tanulságos portrégalériájába (pl. Beethoven, Herder, Nietzsche, Szenczi Molnár Albert, Kodály stb.). Természetesen ez az intellek- tuálisabb, emelkedettebb rajzi kollekció evidens összefüggésben állt a művész olvasási, művelődési szenvedélyeivel. De ennél is árulkodóbb: kik jutottak be éppenséggel e személyes érvényű, veretes kultúrtörténelembe. Kétségtelen például: Kajári a nagyot akaró, gyökeres, önfeláldozó és végletes személyiségeket rendkívül kultiválta.

Majd azt is elárulta: „lelkierőre volt szükségem, [...] nem akartam elveszni a pályán. Ezt az erőt elsősorban Széchenyi, Sinka István és Németh László írásaiból merítettem, nem utolsósorban a klasszikus német irodalomból [...]. Faltam az írásaikat, szinte eszelősen hordtam őket magammal, amerre jártam, és egy-egy fontosnak tartott passzust a rajzaimra is felírtam." (Menyhárt, 25. o.) Ahogy ezt a japán, távol-keleti fametszeteknél megtapasztalta. Németh László egyik szuggesztív arcmása alatt mindenesetre a következő felismerést olvashatjuk: „Egy pár ember lazaságán, erélyén, önfeláldozásán egy nemzet sorsa dőlhet el." És tényleg: mit lehet ehhez még érdemben hozzátenni?

85