Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban

összefogottabb, tömbösebb és kontrasztos tónusviszonyokra apellál leginkább. Ráadásul itt sem mond le a feketén fortyogó formaelemek markánsabb használatáról. Úgy néz ki tehát, mintha az előző század közepe tájának hazai és alföldi művészetében Kajári reprezentálná az egyik legtisztább, legreduktivistább formarendet. E tekintetben talán csak a jóval lírikusabb, mitikusabb Csohány Kálmánt vehetjük érdemi rokonának.

Szakmai tisztaság, technikai puritanizmus? Aki szellemi kontaktusba kerül az alkotó grafikai lapjaival, csak ritkán respektálja ezt az eléggé rendhagyó, aszkétikus megjelenési arculatot. Ez sokkal inkább más, színesebb munkák társaságában ugrik elő. Már csak azért is, mivel a művész felületein elsősorban a figurák vagy a táji elemek lüktetőén eleven, dinamikus előadása ragad meg bennünket. A spontánabb és életszerűbb vonalak viharos futkározása, nem is szólva az apróbb, szakadozottabb jelek szélfútta örvény léséről. Pedig, ha megnézzük: jóformán semmiféle formai, stiláris újdonság nem található Kajári Gyula képein. Szinte a főiskolán megismert alaki, emberi stúdiumokat viszi tovább: csak másféle, súlyosabb tartalmakkal. Meg egyre tömörebb, szervezettebb és expresszívebb formaleleménnyel. És lássunk csodát: ez a szenvedélyes, őszinte és konzekvens magatartás önmagában is elegendő, hogy a művésznek sajátságos, felismerhető arculata legyen a hazai grafikában.

Ám miféle szemléleti, hatáslélektani komponensek éltetik e szuverén arculatot? Nem nehéz felfedeznünk: az alkotó kimondottan idegenkedik a narratív, rálátásos és életképszerű figurális beállításoktól. Őt elsősorban az emberi teremtmények lényegi mozzanatai érdeklik. így egyre-másra váltogatja, szűkíti, szinte intimizálja nézőszögét, hogy csak a legfontosabb, legbeszédesebb testrészek és értelmező motívumok jussanak szóhoz. Más lapra tartozik, hogy vaskos, lendületes előadásával ilyenképp is gyakran feszítő erejű, monumentális műveket hoz létre. Olyan látomásokat, amelyek egyféle szorosabb, közvetlenebb együttállásról: érdemi emberközelségről tanúskodnak. Ami egyébként Mednyánszky csavargó festészetében is felfedezhető. S ami évtizedeink művészetéből egyre szembetűnőbben kikopik. Habár vigyáznunk kell a közvetlenség, a közelség hangsúlyozásával. Minthogy Kajári fölöttébb eszköztelen, fekete-fehér előadása azért csak-csak beleszól a képbe. Mint ismeretes: ezek a tónusok nemigen léteznek a józan, hétköznapi látványzónákban. Inkább csak a fény, a fénytelenség kontrasztos képviselői. Egyszerűen: absztrakciók. Ezért a tárgyilagosság és a hűvösebb távolságtartás képzeteit egyaránt magukban hordozzák. Másrészt a drámai ártatlanság fátuma is bennük rejlik. És nincs tovább.

Hisz Kajári Gyula művészete olyanképpen életszerű és vitális, hogy mindennek érzelmi, hangulati tagadása is benyomul képeibe.

Mintha számára a hiteles, tragikus beszédmód valami végsőkig kihegyezett, filozofikus és elementáris létszükséglet lenne.

Ne ijedjünk meg e szélsőségesnek tűnő romantikus jelzőktől! Kajári szorgoskodásában tudniillik csakugyan ott munkált egyfajta megszállott, fanatikus szenvedély. Egyik festő barátom, Novák András igazában többször is együtt volt vele a kecskeméti alkotótelepen. Tőle tudom: micsoda kedves, kísérteties hangulati atmoszféra övezte jellegzetes tevékenységét. Mert a szomszédos műtermek lakói pontosan bemérhették kollégájuk ritmikus munkafázisait. Ilyenkor tompább, élesebb ropogásokat, morajokat lehetett észlelni, miközben a kréták sistergő vonalfutamai, ezek szapora pattogásai ugyanúgy áthallatszottak. Amikor aztán megnézegették egymás produktumait, Kajári Gyula széke mellett rendszerint egy nagy halom összegyűrt papírlapot találtak. Amolyan elfuserált, máglyára ítélt anyagokat. Persze alkalmanként a szomszédok ezekbe is belepislantottak, s nemegyszer találtak is köztük jóravalóbb, finomabb rajzokat. Ennélfogva udvariasan engedélyt kértek a szerzőtől a tulajdonlásra. De nem és nem. Helyette inkább indulato83