Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 4. szám - Szuromi Pál: Fekete izzásban
magamutogató egyéniség. Mindössze csak tíz egyéni kiállítást rendezett, semmi többet. Közvetlen környezete pedig többnyire nehéz természetű, zárkózott és magányos embernek tartotta. Nem is egészen jogtalanul. Ám lényegében egy rendkívül érzékeny, igazságszerető és kollektív igényű egyéniséget kellene felismernünk. Eldöntendő azonban: miként lesz a kutakodó igazságkeresésből keserű zárkózottság, a közösségi szándékokból meg kósza magányosság. Ha tömören kellene felvillantanom a művész legapróbb gyermekkorát, akkor a bölcsőéhség, a bölcsőínség fájdalmas képzeteire hivatkozhatnék leginkább. Sohasem ismerte édesapját, csupán rideg, mostoha földműves utódját. De édesanyja, a napszámos Kajári Zsófia sem bizonyult igazi, szeretetteljes szülőnek. Mert alig kilencéves kisfiát irgalmatlanul beadta a sivár veszprémi árvaházba. Csak a hívatlan baj rendszerint nem jár egyedül. Ekkoriban tudniillik a mezőn szorgoskodó fiú lába súlyosan megsérült. így egyik helyről a másikra: kórházról kórházra, műtétről műtétre kellett gyötrelmesen vándorolnia. Ámde fizikális épségét ekképp sem bírták teljesen visszaadni. Kínzó sántasága végérvényesen vele maradt. Adva tehát egy jobb sorsra érdemes érzékeny, sérült lelencgyerek, aki ilyenformán alig-alig várhatott megváltó csodákat jövendő életétől. Szerencsére kisebb, jóságos csodatevések azért néha-néha akadnak. Történt ugyanis: az apró Kajári Gyula a veszprémi kórházban épp elmerülten rajzolgatott. Majd hirtelen belépett hozzá Bruckner Róza, az intézet vezető ápolónője. S innen már a művész emlékező sorait idézem. „Meglátta, hogy mivel foglalkozom, végignézte rajzaimat, és mindent fölmarkolt. [...] Ezen a napon rendkívüli fordulat állt be az életembe, elérkeztem a művészi pálya küszöbéhez. Sokszor ült az ágyam szélén, beszélt, magyarázott, buzdított a tanulásra, és ő mondta nekem először, hogy Herendre kell mennem porcelánfestőnek, amit [...] hibás lábam nem akadályoz [...] A semmiből emelt föl, és a legnagyobb határozottsággal a tanulás és a művészeti pálya felé fordította életem irányát. Több volt nekem, mint az anyám, sokkal több!!!" (Losonci Miklós: Melységből a magasságba, in Kajári Gyula élete és munkássága [Emlékalbum], Hódmezővásárhely, Kajári Emlékalapítvány, 1996. 6. o.) Bizonyára az alkotó hálás, patetikus szavaiból is kiderül: az ő életpályáján valójában ez volt az áttörés, az éltető remény és a személyes boldogulás felcsillanásának kivételes mozzanata. Miként a hasonló sorsú Tóth Menyhértnek is a művészi jellegű buzgólkodás hozta el a szellemi felemelkedés távlatosabb perspektíváját. A tizenöt éves Kajári Gyula már kétségtelenül a hímeves Herendi Porcelángyár tanoncai között szorgoskodott. Valamennyi szakmai, technikai és esztétikai fogást tüzetesen kifigyelt, alaposan megtanult, ami hétesztendős ottani tevékenységébe belefért. Alighanem e tisztes, biztonságos mesterségbeli felkészültségnek köszönhető, hogy majd tizenegy év után egyből művészeti vezetőnek nevezték ki a Vásárhelyi Majolikagyárban. Előzőleg azonban a grafikusi pályára készülődött. Kezdetben az Iparművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Miháltz Pál volt a mestere. Aztán a Képzőművészeti Főiskola következett, ahol meg Konecsni György lett az irányító tanára. Érdekes egyébként: a végzős Kajári ugyanazt a Rákóczi-tematikát dolgozta fel diplomamunkájában, mint ami gyerekkori rajzain is oly gyakran felbukkant. Mintha számára a nemzeti múlt, az önfeláldozás és a példamutatás igencsak sokat jelentene. Persze időközben másféle vonzalmak, eszmék is befészkelődtek a művésznövendék szellemi habitusába. Annál is inkább, mivel a rajzolás mellett főként a könyvek forgatásában találta meg legkedvesebb örömét. Sokat, rengeteget olvasott, akárha hiányosnak vélt műveltségét akarta volna öntudatosan meghaladni. Ráadásul Fortuna szelleme is melléje szegődött. 1950-ben megismerkedett szülőfaluja irodalomtanárnőjével, a református pap feleségével, akinek meglehetősen változatos, gazdag könyvtára volt. Kajári Gyula itt 80
