Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Bálint Péter: Európa a lelkekben pusztul el

a mindennapi létezésről festett miniatúrák, melyek az évezredes európai kultúra egyfajta optikából festett freskójává válnak.

Márai olyan utazó, mondhatni vérbeli utazó, aki eleve visszatérni szeret egy helyre, ahol korábban egyszer vagy éppenséggel többször megfordult már, mert a felfedezés öröménél is fontosabb számára az otthonosság, az ismerősség élménye. „Olyan másképp járok itt, a kövezet ismerős, szó szerint, valami emlékezik idegeimben, itt volt egy hibás útszakasz huszonöt év előtt, itt kell lelépni a járdáról, itt kell befordulni, itt kell megállani egy kapualj előtt. Ez az ismerősség talán legmélyebb tartalma egy ember életének" - írja Kassáról. A Krúdy és Radnóti, s oly sok más író által megírt, gyermekkori bensőséges élményekből fakadó „ismerősség", azt az időt és teret idézi az író és olvasó elé, amelyben a változatlanság, a maradandóság, a szilárdság okán biztonságban tudhatja magát, s nem kell kínos meglepetésektől, bosszantó változékonyságoktól tartania. Az őrjáratban ellenőrzött, számba vett s pontosan a maguk helyén talált dolgok, a kijelölt úton újfent végighaladó ember találkozása az emlékezet finom lemezecskéin megőrzött kép- és hangfoszlányokkal, mintegy zálogai és szegletkövei annak, hogy bátran alámerülhetünk a múlt mélységes mély kútjának, éppoly biztosan és tévedhetetlenül haladunk előre, akár Vergilius vezetésével Dante a pokolban. Az újonnan megpillantott és az emlékezetben megőrzött dolog összehasonlítása, a kettő közötti azonosság vagy eltérés tudatosítása révén: a létezés módjára, a társadalmi-közösségi rend szilárdságára vagy éppen nagyon is ingatag voltára lehet következtetni.

Ez az „ismerősség" persze segít eligazodni is a rég nem látott világban és változó „időtartamú" múltban; ha netán az utazó kedvét lohasztja a Sartre-által előszeretettel bennszülötteknek nevezett őshonosok életvitelében, vagy a saját lelki állapotában bekövetkezett változás, mely nyomban az idegenség és elveszettség érzetét kelti, elég a múltjába fordulni, s az emlékképek között lapozni, hogy egyszeriben visszanyerje életkedvét és tájékozódási képességét, s megszüntesse a kiszolgáltatottságot. „Ez az olajfestékszag, amellyel bekenték a fürdőszoba falát, a csöveket, a kádat, ez Párizs szaga. (...) Párizst bepácolták ezzel a szaggal; most végre eszembe jutott. Megnyugodva indulok utamra, mint aki hosszú idő után hazaérkezett" - írja a Napnyugati őrjárat egyik lapján. Az ismerősség, mely a mások életformájában, szellemiségében és szokásában való jártasságot, a másik pokol-jellegének felfüggesztését, elfogadását és bensővé tételét is jelenti, leginkább e művek beszédmódjában érhető tetten. A Krúdy-féle pillanatfelvételek és kimerevített emlékképek lírai-festő leírását, a prousti körmondatokban való kimért prózai áramlást, a Szegedy-Maszák által említett „retorikusságot" felváltja a ráérős és könnyed fecsegés, a kávéházi kvaterkázás, a másik nyelvén, az „idegen" nyelven való magabiztos diskurálás, mely mellőzi ugyan a szakmaiságot, a nagy filozófiai igazságok kimondását, de sosem igénytelen, slendrián vagy zavaros. Oly természetes és magától értetődő ez a beszédforma, mint az, hogy az utazó, aki akár évek, akár évtizedek múltán tér vissza korábbi időzésének színhelyére, gondolkodás nélkül tudja a sarki fűszeres nevét, kedvelt éttermében az ínyenceknek szánt ételfogást és borkülönlegességet.

Az idegen elfogadása és magamba olvasztása, tisztelete és másságom természetéről való felvilágosítása, folytonos tükörbe nézésre és önfaggatásra ösztökél —; Márai a saját őrjáratainak köszönhetően, a párizsi és londoni és kassai templomhajóiban megfordulva kényszerül saját identitását is meghatározni: „ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai". Ám ennél is nagyobb revelációval hat számára az a felismerés, hogy a trianoni határátrajzolás után sokkos állapotba merevedett, a környező népek iránt fellobbant idegengyűlöletével önmagát zsongító magyarok sorstragédiáján és önnön gyökerein töprengve, visszatért az Ady-féle „végzet és kötés" érzetéhez, s hiába élt oly sokáig emigrációban a negyvenes évekig, mégis ide vonzotta vissza az íróktól elsajátí61