Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Bálint Péter: Európa a lelkekben pusztul el

kívülállást ellehetetlenítő igyekezete készteti őt számvetésre a polgárság érdemeivel és erényeivel, bűneivel és mulasztásaival, merthogy az európai civilizáció válságát a polgári életrend válságával azonosítja. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek. A hősies polgári korok alkották Európában azt a remekművet, melynek napnyugati kultúra a neve. (...) Az igazi polgár szerencsés vegyülete a művésznek és a katonának, alkotó és megtartó, álmodó és megőrző."

Márai, akár a halálos beteg ágya felett konzíliumot tartó osztályos főorvos, fiatal és szigorló kollégái (értsd ezalatt nyájas és hivatásos olvasói) előtt sorolja azokat a látható és tapintható tüneteket, amelyekre a megkérdőjelezhetetlen diagnózist lehet alapozni: a polgári rend és a kapitalista világ kimúlásáét. Márai a hanyatlás okát olykor a félműveltségben, a pongyola és slendrián beszédmódban, az igénytelen stílusban; máskor az évszázados örökség feladásában, a hősiesség és hivatástudat megrendülésében, a filléreskedésben és gyűlölködésben; megint máskor az egyetlen igazi hatalom: „a szellem hatalmának" leáldozásában és a tömegek erőszakos, nyers és közönséges uralmának virágzásában látja. Bátran tehetjük föl a kérdést: Ortega-féle elitista vagy gőgös polgár, aki foggal-körömmel védelmezi osztálya maradék bástyáit és hadállásait? Csak napjainkban látszik igazán, hogy ez a strázsa mily pontosan, már-már látnoki pontossággal tárta föl, s írta le nemcsak a polgárság, de az évszázadok alatt sajátlagos műveltségét megteremtő Európa végzetes válságát is.

Kevés, fájdalmasan kevés igazán polgári öntudattal és az európai műveltséghez szoros kötődéssel rendelkező írója és gondolkodója akadt a honi szellemi életnek, s ezen kevesek egyike: Márai Sándor, aki, bár számos ponton fogalmazta meg ellenvetéseit, fenntartásait a protestáns André Gide-del szemben, mégis a szellemi önépítkezésében, az írói mesterség gyakorlásában, a következetes műteremtésben és szüntelen vallomáskényszerben hozzá legközelebb álló fegyvertársat látta benne. Szomorúan kell számot vetnünk azzal a ténnyel, hogy bár a reformációval megindult a történelmi Magyarország területén a polgárosodás (s kiváltképp az erdélyi és felvidéki képviselőit emlegeti előszeretettel írónk), sőt Balassi és Zrínyi személyében még olyasfajta íróink is akadtak, akik művészek és katonák voltak egyszerre, ám a szellemi, s azon belül is az irodalmi életben kevésnek bizonyult az a félszáznál alig valamivel többre rúgó esztendő, amelyik a (kis)nemesi és proletár irodalom virágzása között adódott, hogy a polgári szellemiségű irodalom meggyökeresedjen, s meghatározóvá váljon a honi művészetben. Pedig mily nagy árat kellett fizetni e sajátlagos kultúra megteremtéséért itthon és külföldön egyaránt! „Ötven évvel ezelőtt egy ember Európában még személyes erővel volt kénytelen megszerezni a műveltségnek azt a mértékét, melyre elengedhetetlenül szüksége volt, ha nem akarta elveszíteni önbecsülését...", írja egy helyütt Márai; hatványozottan igaz ez a megállapítás a fejlett kézművesiparral és kereskedelemmel rendelkező városokból származó német és zsidó, s a mezővárosok protestáns és katolikus polgársága köréből kiemelkedett írók esetében. Nálunk ez az „ötven évvel ezelőtt" (betetőzve az évszázados peregrinációkat, a külföldi, elsősorban is osztrák és lengyel földön töltött tanulmányokat), a Gyulaiak és Justhok, Adyk és Rippl-Rónayk Párizs-járásával, s az első világháborút követő emigrációba vonulásokkal kezdődött, s a Nyugat-nemzedékek és más szemléletű gondolkodók alkotta „szigetek" irodalmában teljesítette ki azt a műveltséget, mely az egész magyar irodalomnak is önbecsülést, tartást adott. Különös, hogy Márai Krúdy mellett Mikszáthot tartotta osztálya legnagyobb írójának („Gyermekkorom és osztályom legnagyobb írója, Mikszáth, pontosan látta a végzetet, mely betelik az osztály és a világ fölött, csipkelődött, szelíd és gunyoros oldalvágásokkal szidta a birtokosok tunya tehetetlenségét, remekmű59