Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VII.
hogy körülöttem fontos, megismételhetetlen dolgok történnek, s hogy érdemes minderről, ha csak pillanatnyi benyomásként is, tanúbizonyságot adni. Mindezek mellett persze, ha erőmből futja, szabad perceimben igyekszem olvasni. Olyan könyveket például, mint a pontos megfigyeléseiről és bátor utazásairól ismert angol Mary Kingsley West African Studies című művét, tisztelendő Piacidé Tempels 1945-ben kiadott okos Bantu Philosophy-ját vagy Georges Balandier francia antropológustól a mélyenszántó, gondolatébresztő Afrique ambigue-t (Párizs, 1957). És ezek mellett, természetesen, Hérodotoszt. Ekkortájt azonban egy időre félretettem az emberi sorsokról, háborúkról írt történeteket, és a mester írói műhelyével kezdtem foglalkozni. Hogyan dolgozik, mi érdekli, hogyan szól az emberekhez, miről faggatja őket, mennyire figyel arra, amit mondanak neki? Mindez azért volt fontos nekem, mert ekkoriban kezdtem ismerkedni a riportírás művészetével, Hérodotosz pedig hasznos és értékes mesternek bizonyult ebben. Hérodotosz és azok, akikkel találkozott, azért izgattak, mert az, amiről a riportban írunk, más emberektől származik, az én-ő, én-mások viszony, annak minősége és hőfoka pedig később hatással lesz a szöveg értékére. Más emberektől függünk, és a riport talán a leginkább közösen alkotott írói műfaj. A Hérodotoszról szóló könyvek olvasásakor viszont észrevettem, hogy a szerzők kizárólag a mi nagy görögünk szövegeinek tartalmát, pontosságát és megbízhatóságát kutatják, s nem fordítanak figyelmet arra, hogyan is gyűjtötte leírásaihoz az alapanyagot, s hogyan szőtte aztán a maga hihetetlenül gazdag, gigantikus gobelinjét. Én pedig Hérodotosznak éppen ezt az oldalát találtam elemzésre méltónak. De volt itt még valami más is. Ahogy ugyanis az idő múlásával egyre többször tértem vissza Hérodotosz művéhez, valamiféle rokonszenvet, sőt barátságot kezdtem érezni a szerző iránt. És már nemcsak a könyv nélkül nem tudtam meglenni, de magának Hérodotosznak a személye nélkül sem. Bonyolult érzés volt ez, nem is tudnám pontosan leírni. Mert olyan emberhez kerültem közel, akit személyesen nem ismerek, aki mégis vonz, magával ragad másokhoz fűződő viszonyával, életmódjával, mert bárhol jelenik is meg, személye azonnal emberi közösségek csírájává, kovászává, alakítójává, összeforrasztójává válik. Hérodotosz a maga kultúrájának és annak az emberbarát légkörnek volt gyermeke, amelyben ez a kultúra fejlődött. A hosszú vendéglátó asztalok mellett fejlődött, amelyekhez szép számban ültek oda az emberek meleg estéken, hogy sajtot és olajbogyót egyenek, hűvös bort igyanak, beszélgessenek. A tengerpartnak vagy a hegycsúcsoknak ez a nyitott, határtalan tere szárnyakat ad az emberi fantáziának. Az összejöveteleken a jó mesélők megmutathatják tudományukat, összemérhetik képességeiket. Mindig azok győznek, akik a legérdekesebb történettel rukkolnak elő, akik a legkülönlegesebb eseményt mesélik el. A tények ilyenkor keverednek a képzeletvilággal, tévesek az időpontok, a helyszínek, legendák születnek, mítoszok keletkeznek. Hérodotoszt olvasva az az érzésem, hogy szívesen vett részt ilyen lakomákon figyelmes és szorgalmas hallgatóként. Fantasztikus memóriája lehetett. 84
