Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VII.
12. jelenet - amikor Dareiosz megtudja, mi történt, rátámad Artaphrenészre és Harpagoszra, amiért nem élve vitték elébe Hisztiaioszt. Megparancsolja, hogy mossák le a fejet, illően díszítsék fel és ünnepélyesen temessék el. Szeretné legalább ily módon kifejezni tiszteletét az előtt a fej előtt, amelyben pár évvel korábban, az Isztrosz partján olyan ötlet született, amely megmentette Perzsiát és Ázsiát, nem utolsósorban pedig az ő királyságát és életét. Ranke doktornál Akkor ott, Kongóban, a hérodotoszi történetek annyira magukkal ragadtak, hogy néha jobban átéltem a görögök és perzsák között kitörőben lévő háború rémét, mint az aktuális kongói háborúét, amelyről tudósítanom kellett. Azért persze a Joseph Conrad-i A sötétség mélyén földje is felhívta magára a figyelmemet. Az itt-ott felhangzó lövöldözésekkel, a letartóztatás, verés és a halál veszélyével csakúgy, mint a bizonytalanság, a zavar és a kiszámíthatatlanság általánosan jellemző, kínzó légkörével. Bárhol, bármikor számítani lehetett a legrosszabbra is. Nem létezett semmiféle hatalom, semmiféle rendfenntartó erő. A gyarmati rendszer szétesett, a belga hivatalnokok Európába menekültek, s helyüket valamiféle homályos, őrült erő foglalta el, leggyakrabban részeg belga csendőrök alakjában. Az ember személyesen győződhetett meg arról, milyen veszélyessé válik a hierarchiától és rendtől megfosztott szabadság - vagy inkább az erkölcs és rend alól felszabadított anarchia. Az ilyen helyzetben ugyanis azonnal az agresszív gonoszság erői, mindenféle aljasság, elállatiasodás és bestialitás kerül felszínre, így volt ez Kongóban is, ahol akkor a csendőrök gyakorolták a hatalmat. Ha bármelyikükkel is találkozott az ember, keserű tapasztalatokra tehetett szert. Nos, én magam is egy Lisala nevű kisváros utcácskáján megyek éppen. Napsütés, kihalt utca, csönd. Szemből felbukkan két csendőr. Megtorpanok, de nincs értelme menekülni, mert ugyan merre is menekülhetnék, azonkívül borzalmas meleg van, alig vonszolom magam lépésről lépésre. A csendőrökön tábori egyenruha, fejükön fél arcukat eltakaró rohamsisak, s tetőtől talpig fel vannak fegyverkezve: mindkettőnél géppisztoly, gránátok, tőr, rakétapisztoly, gumibot, túlélőkés - valóságos hordozható arzenál. Minek mindez nekik, gondolom magamban, mert termetes alakjukat még mindenféle szíjak, hevederek is övezik, rajtuk csatok, csipeszek, karikák, kampók fityegnek, mint holmi virágfüzérek. Rövidnadrágban, trikóban talán kedves fiúk volnának, akik udvariasan köszönnek, az idegent kedvesen útbaigazítják. Az egyenruha és a fegyverzet azonban megváltoztatta jellemüket, természetüket, magatartásukat, s betöltött még egy funkciót - megnehezített, sőt lehetetlenné tett mindenféle megszokott emberi kapcsolatot. Felém most nem két normális, hétköznapi ember közeledett, hanem valamiféle elembertelenedett teremtmények, kozmonauták. Újfajta marslakók. Közeledtek, engem meg elöntött a veríték, lábam elnehezült, mintha ólomból lett volna. Az egész helyzetnek az volt a lényege, hogy tudták azt, amit én is tudtam: ítéletük ellen nincs apelláta. Nincs semmiféle felsőbb szerv, törvényszék, 77
