Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Körber Tivadar: Találkozásaim Bartók Bélával

koreográfiák Bartók pantomimzenéjére, de számomra az etalont azóta is megdönthetetlenül a Harangozó Gyuláé jelenti). Csupán mintha egyes műveiről szándékosan „megfeledkeztek" volna.

Az elhallgatott, nem játszott opuszok közé tartozott a Második zongoraverseny is, mint a neoklasszicista „formalizmus" jellegzetes példája. Nagy várakozás előzte meg, amikor kénytelen visszavonultsága után a hangversenyezést újrakezdő Cziffra György műsorára tűzte, egy akkoriban neves olasz karmester, Mario Rossi vezényletével. Ligeti György, az azóta világhírre emelkedett zeneszerző aznap reggel azzal fogadott bennünket: „ma nem tartok maguknak órát (zeneelméletet és formatant tanított egészen különleges, egyéni módon), elmegyünk együtt a főpróbára, az Erkel Színházba. Ez a mű régóta nem hangzott el Budapesten, fontosnak tartom, hogy meghallgassák". Érdemes ennek az esetnek a dátumát feljegyezni: 1956. október 22-én történt.

Sok idő telt el azóta. Bartók zenéje, szellemisége gondolkodásom, ízlésem, érzelemvilágom, zenei tájékozódásom és értékítéletem meghatározó része lett és maradt. Negyvenhárom évvel a halála után Bartók véglegesen hazatért, újratemetésén magam is jelen voltam 1988. július 7-én a Farkasréti temetőben. Napjainkban egyre ismertebb és népszerűbb, itthon éppúgy, mint szerte a világon, zenéje közös kincsünk, a „világörökség része". Személyes tapasztalatom, hogy zenetanuló fiataljaink magától értetődően, anyanyelvi szinten szólaltatják meg műveit, sokszor nagyobb értéssel, átérzéssel, mint más korok szerzőinek alkotásait. A kérdés „csak" az - sajnos jogos és nagyori súlyos kérdés -, vajon mai oktatási rendszerünkben a művészeti nevelés tendenciózus háttérbe szorítása a felnövő generációk hány száz, hány ezer vagy millió tagja előtt zárja el jóvátehetetlenül a zene, ezen belül Bartók zenéjének értékei felé vezető utat?!?

51