Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Körber Tivadar: Találkozásaim Bartók Bélával
Körber Tivadar Találkozásaim Bartók Bélával Hol, mikor, hányszor találkoztam vele? Nos hát, személyesen egyszer sem, pedig ez nem is lett volna teljesen lehetetlen. Gyermekéveimet Békésen töltöttem, s Bartók gyakran járt azon a környéken. Népdalokat gyűjtött a megyében: Dobozon, Gyulán, Vésztőn, egyik híres zongoradarabját, Az éjszaka zenéjét a közeli Kertmegpusztán komponálta, megörökítve benne az alföldi éjszaka titokzatos neszeit, kozmikus méretűvé tágítva az ember magányosságát. Húga, Elza (akinek nevét Böskévé magyarította), Békés megyében lakott (férje gazdatiszt volt a Wenckheim grófok birtokán), őt gyakran meglátogatta. Békéscsabán működött egy művészbarát-társaság, az Auróra Kör, több más nagy művész mellett Bartókot is meghívták a városba hangversenyezni, ami arra vall, hogy nemcsak Kecskeméten talált „rokonérző közönségre", másutt is voltak, akik már a század első évtizedeiben felismerték művészi nagyságát és jelentőségét. Mindez persze akkor történt, amikor még meg sem születtem, illetve kicsi gyerek voltam. De még messzebb kalandozva a múltba: apám orvostanhallgató korában Budapesten gyakran járt a Voit család (Bartók édesanyjának rokonai) otthonában, ahol egy ízben találkozott a zeneszerzővel. Sőt a maga amatőr módján zongorázott is a jelenlétében valami magyar nótát. Bartók ismert szűkszavúságával csak annyit jegyzett meg: „Ez műdal". Ha testi valóságában nem is, hála a sorsnak, zenéjével elég korán találkoztam. Hétéves koromban kezdtem zongorázni tanulni, eleinte igen csekély lelkesedéssel. Tanárnőm teljesen hagyományos módon és konzervatív ízlés szerint tanított. A hozzám hasonló középosztálybeli „klavírozgató" gyerekek számára nagyjából a Kis kezek, nagy mesterek album primitívvé lefokozott klasszikusai jelentették azt az elérendő szintet, amellyel családban, társaságban sikert lehetett remélni. Mégis, hogy, hogy nem, tanárnőm játszatta velem a Gyermekeknek-sorozat kis remekeit és a Tíz könnyű zongoradarab némelyikét. Tiszteletre méltó, bátor vállalkozás volt ez a részéről, hiszen akkoriban - sőt még később is - környezetemben a legtöbben merev elutasítással fogadták az új zenét, sokan Bartók és Kodály műveinek még a magyarságát is kétségbe vonták. „Csúnya, fülsértő, diszharmonikus, kaotikus" - ilyen véleményeket hallottam nemegyszer magam is. Akadt azért kivétel. „Mintha nem is Bartók darabja lenne" - mondta valaki az Este a székely eknél-ről - „nem gondoltam volna, hogy ilyen szépet is tud írni". Ezek voltak első „találkozásaim" Bartókkal. Többéves szünet következett ezután. 1944 őszén, a front közeledése okozta pánik egész családunkat messzire elsodorta otthonunktól, előbb a Dunántúlra, majd még tovább. A háború végnapjait s a felszabadító amerikai csapatok - harc nélküli - bevonulását egy bajorországi paraszttanyán éltük át. A jómódú és jólelkű gazda nemcsak házának egyik első emeleti szobájába fogadott be, de krumplival, zöldségekkel, tejjel, saját termésű alma- borával egészítette ki a katonai konyháról kapott silány és egyhangú étrendünket. (Apám 48
