Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Bogdán László: Sándor Iván épülő regénye
mondhatni, csúnya szóval, tipikus alaphelyzet, egy erdélyi, ha ugyan elég bolond ahhoz, hogy szabadelőadásokat tartson a helyzetről történelmi felvezetésekkel, különös tekintettel a mindenkori tragédiákra és csapdahelyzetekre, sokszor érzékelheti ezt, a szemekben a riadt villanást, jó, jó, elég...) „Miképpen juthatnék tovább egy olyan történetben, amelyről az sem tud, akivel megtörtént? Ez a nő semerre sem indult el, az apja sem, a nagyapja sem, a nagyapja is talán úgy lépegetett a saját sorsában, hogy fogalma sem volt róla hol jár. Azt kellene tudnom, amiről ők maguk sem tudnak?" (Közbevetőlegesen, itt bukik meg a Sándor Iván által az utóbbi regényben egyre radikálisabban kétségbe vont írói omnipotencia - B. L.) „Kelepcében vagyok, írom, akkor juthatnék Id, ha meg tudnám érteni, miből született meg bennünk az, amit közönynek neveznek." Ez az, már szinte helyben vagyunk, ez a regény erről is szól, amit ma, a mai posztkádári Magyarország esetében már régen meg kellett volna vizsgálni, analizálni kellett volna, még akkor is, ha a felismerések senkinek nem válnának a javára. Mert hogyan is írja Babits a Politika egy másik szakaszában: „...A nagy vizek zúgnak már. Vigyázni kell. Vésszel és áldással jön a láng." De folytassuk a felfüggesztett meditációt, „...alá kell szállnom abba az éjszakai világba, amelyet megjártam, ám az volna a tét, hogy az ő tekintetükkel lássam magamat, csakhogy helyettük nem juthatok a történeteik mélyére. Mégis szeretnék, írom, rettegek az ilyen ellentmondásoktól, amelyek hajlandóságot mutatnak a békülésre, ezek Rilke szavai, egyre gyakrabban esik meg velem, írta, hogy nem mondtam azt, vagyok, azt kell mondanom: van."9 S most már harmadszor is Babits. A politika, igen: „A régi fények égnek még előttünk, se fogyva, se lengve: de lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk vetéseinket, és szótlan, tartott, lélegzetfojtott lett bennünk a Hit." A „hit"? Miben, ugyan miben? Abban, hogy a történetek nem vesznek el? Hogy mégiscsak megírhatók végül?! Hogy a kerékpáros egy másik kerékpárost idéz, az pedig egy menetet, amelyben én is ott vagyok - most már Sándor Ivánnal együtt, tizennégy évesen, születésem előtt négy esztendőkkel, hiszen „...az a pont is táj, amelyre a nyomozás irányul, csakhogy belül van, mélyebben, mint amerre bármikor jártam, ott, ahol miközben az emlékezéssel teremtett térbe lépek, minden az egykor történt elsorvaszthatatlan folyamatosságban tárul fel."10 S itt van különös jelentése annak, hogy ki az, aki beszél? Az elbeszélő felidéző - nyomozó én, s ki az, akiről beszél?! Hogy a kettő ugyanaz és mégsem. Egy költő számára természetes (kellene legyen), hogy nála az én - én. Pessoa egész fantasztikus költészete a hieronimákkal mégis ezt kérdőjelezi meg folyamatosan. Sándor Iván regényeiben, úgy érzem, logikusan jutott el ide, A futártól kezdve nagy és nyomasztó utakat járva be. De mindezek közül ez az út a legnyomasztóbb, negyvennégy novemberében, a budai téglagyár felé. „Nemcsak én küzdők azért, hogy a rakparton a 13
