Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Bónis Ferenc: Bartók Béla élete: dramma per musica

közben, persze, komponál. A készülő mű, melynek kéziratlapjait a félig kész Brácsaverseny kottája alá rejti, meglepetés. Feleségének készül, ajándék annak októberben esedékes születésnapjára: a III. zongoraverseny. Nagyon hosszú ideje ez az első mű, melynek lassú tételében nem a rettenet vagy a fájdalom kap hangot. Ebben a lassúban újra Beethovent idézi: kései a-moll vonósnégyesének „Egy felgyógyult beteg hálaéneke az istenséghez" című tételét. Ennek folytatása természetzene, de inkább a Pastorale, mint a Félelem ihletésére: észak-karolinai, asheville-i madarak koncertjének állít műzenei emléket.

Véget ér a háború, Európa romokban. Bartók szeretne hazamenni, „de végleg": ám ő maga is tudja, hogy a körülmények ezt még nem teszik lehetővé. Aggódva tudakozódik rokonai, barátai, szerettei iránt. Felhívással fordul tehetősebbnek vélt amerikai ismerőseihez: segítséget kér a háborúban oly sokat szenvedett magyar népnek. És írja a zongoraversenyt. Péter fiuk, aki 1941/42-ben szülei után ment Amerikába, leszerel a haditengerészettől és csatlakozik szüleihez Saranac Lake-ben. Látszatra minden szép: az idő, a munka haladása, a gyógyulás. Nem tudják, hogy ez valójában a betegség utolsó rohama előtti csönd.

Augusztus utolsó napjaiban Bartók rosszul lesz. Gyorsan hazamennek vele New Yorkba. Ágyba fekszik, ott is dolgozik a 111. zongoraverseny partitúráján. Meglehet, környezete még áltatja magát, ő azonban tudja már, hogy ideje lejárt - hogy tolla versenyt fut a halállal. Szeptember második felében, talán húszadikán, kezelőorvosa kórházba küldi. Bartók egyetlen nap haladékot kér: valami fontos elintézendő dolga volna még. Az orvos azonban hajthatatlan: a fizikai lét utolsó óráiért küzd. Ha megadatik Bartóknak a kért munkanap, alkalmasint befejezi a zongoraverseny partitúráját. így az utolsó 17 ütembe már csak a zongoraszólamot tudja beírni. A vázlat azonban kész; utolsó hangja után, akárcsak a partitúra üresen maradt utolsó ütemei után, szokásától eltérően, ezt írta a szerző: VÉGE. A kórházban így búcsúzik egykori budapesti kezelőorvosától: „Csak azt sajnálom, hogy tele kofferrel kell elmenni." És azután, 1945. szeptember 26-án, kevéssel déli tizenkét óra előtt, valóban: VÉGE.

Senki nem tudta akkor, hogy ez a vég inkább KEZDET. Hogy a halálos küzdelemben, mely egy életen át folyt, végül is ő győzte le a démont.

Az Élet-képek: Bartók Béla című, megjelenés előtt álló könyv bevezető fejezete (Balassi Kiadó).

21