Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Sándor Iván: A tetthely megközelítése
magolok, tudták, hogy érvényes az útlevelem, hát nem őrület, ha megérkezem, azonnal jelentkezem. Kávét kérek. Megkérdezem a felszolgálónőt, hozna-e nekem néhány ív írópapírt. Meglepi a kérés, készséges, hosszú idő után érkezik vissza, szabadkozik, fel kellett mennie az irodára a papírért. Felettem a második emeleten az egykori szoba, az ablakon túl láthatom a kapu előtt az utcaszakaszt, ahol hajdan Verával, Edóval és Judival felsorakoztunk. Leírom, hogy a két fotó közül, amit Györgyi küldött, az egyiken két tizenhat év körüli lány áll egy kétemeletes előkertes villaépület kapujában. Átölelik egymás derekát. Az egyik világos hajú, vékony, hosszas arcú, szeplős, mosolygós, a másik haja sötét, a válláig ér, ovális arc, komoly tekintet. Nem ismerősek. A ház ismerős. Nem tudom, honnan ismerős, de mintha jártam volna ebben a házban. Nagy erkélyek, nagy sarokablakok, a kertkapu kovácsoltvas, a házkapu valószínűleg barna tölgyfa, jól látható a képen a csillogó rézkilincs. Az előkertben kutyaház, éber tekintetű hatalmas vizslával. A kutya a támpont. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán ebbe a házba jártam néhány hétig tangó- harmonikázni. Öt percre az Amerikai út 78-tól, a második épület, túl az Erzsébet királyné úton. Itt tanultam meg a Tangóbolerót, amit Verának is eljátszottam, miközben ő a zongorára könyökölve az állát a tenyerébe támasztotta. A fotó üzenete Györgyi újabb kísérlete, hogy kipróbáljon valamit az elszáradó időből. Igyekezete számomra nyit utat a bennem szunnyadó elfeledetthez, mert a ház azonosítása áthelyezi a két lányt a kertkapu elől a sarki villamosmegállóhoz, közeledik a 67-es a Róna utca felől, én az Amerikai útról jövök, a két lány a szemközti irányból, a 67-es már elindult az Uzsoki utcai megállóból, helyezkedünk, én mindig a hátsó peronnál, ők az első peronnál szállnak fel, utazunk a Szent Domonkos utcáig, együtt szállunk le a templomnál, mögöttük haladok, bámulom őket, tizenhárom éves vagyok, ők tizenhat körül lehetnek, belépek a fiúgimnázium épületének a kapuján, ők továbbmennek a leánygimnázium Abonyi utcai bejáratához. Van, amikor én is találok ülőhelyet a villamoson, van, amikor ők is. Beszélgetnek. Egy idő után köszönünk egymásnak. Úgy beszélgetnek, hogy többnyire a szőke, szeplős, karcsú beszél, a barna hosszú hajú komoly tekintettel bólogat. Mintha közben másra gondolna, mint amiről így beszélgetnek, csak akkor rezzen fel, amikor a szeplős elneveti magát. Kihívó a nevetése, a másik lány körülnéz, ki hallotta meg, elkapom a tekintetemet, ne lássa, hogy nézem őket. Az iskolafolyosó ablakából felismerem őket, amikor a lányok tornaóráján az udvaron kézilabda-mérkőzés van. Egy csapatban játszanak. A szeplős a fürgébb, erős a lövése, a komoly arcú összehúzott szemekkel keresi a játékostársat, pontosan passzolja a labdát. Az osztálytársaim közül elég sokan állnak a az ablaknál, amikor az ellenfél játékosa a hasa alatt találja el a szeplős szőkét, az egyik fiú kajánul azt mondja, hát ez olyan lehetett neki, mintha megbaszták volna. Te hülye, mondja egy másik osztálytársam, az egészen más érzés, ez ugyanúgy fájt neki, mintha véletlenül téged is ott talált volna el egy labda. 6
