Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Zelei Miklós: Egy tengerjárt magyar
Nemcsak szőlő-, de gyümölcstermő vidék is volt. A peronosz után, amikor a nemes fajták kipusztultak, főleg otellót, magántermőt telepítettek. Az elég kemény és vad bor, ami ebből lett. Ezt még pótolták a tömény szesszel, amit a szilvából készítettek. A szilva jól megtermett nálunk. A törkölyből is főzték a pálinkát, de ezen túl a borókabogyóból is, az úgynevezett borovicskából. Apai nagyapám is jól értett ehhez, külön borókásoldal volt a faluban, mindenki szedhette, mert ez közös terület volt, egy legelőnek a széle. Amikor a borókabogyó beérett, egy pányvát tettek alája, a bokrokat megveregették bottal, és az érett lehullott, otthon erjesztették, majd megfőzték. Ezenkívül a bodzából vagy borzangból - a földi bodzát borzangnak nevezték nálunk -, ebből is főztek pálinkát, gyógyhatású szesz volt, nagyon erős illatú, ha ivott belőle valaki, azt még másnap is megérezték rajta. Ötven-hatvan fokos pálinkák voltak. A bodzát is meg lehetett úgy főzni, hogy erős legyen. Azt lehet mondani, hogy én, bár töredékeiben, de megéltem azt a világot, amelyet a szüleim is megéltek, mert a szövetkezetesítés eléggé későn érte a falumat. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején szövetkezetesítettek a falumban, mivel hát nem voltak ott első osztályú földek, és nem volt annyi jó gazda, hát tovább folytathatták a magángazdálkodást. De a hatvanas évek elején a falumat is elérte a szövetkezet. Én még jól emlékszem arra, hogy kaszával arattak, hogy cséplőgéppel gépeltek, fél keresztekbe rakták a gabonát, aztán szérűre hordták be, és ott csépeltek, öt-hat parasztgazda összeállva. Velem volt a halálfélelem A villamosítás is elég későn érte el az Ipoly mentét, a hatvanas években, tehát még emlékszem a petróleumlámpára. Emlékszem arra, amikor villamosították a falut, és ez milyen nagy esemény volt, népünnepély, amikor felkapcsolták a villanyt az első nap. A változásokat megtapasztaltam magam is. Édesanyám világéletében sokat betegeskedett, és az én születésem után nem sokkal műtötték őt, ami egy rettenetes nagy dolog volt abban a világban, mivel vesére műtötték, és az egyik veséjét ki kellett vegyék, s ez Túrócszentmártonban történt, ott végeztek akkor ilyen műtéteket, ötvenhárom-ötvennégyben lehetett. A halálfélelem az úgy velem volt, és végigkísért, hogy elveszítem őt, először az édesanyámat a betegség miatt, aztán meg az édesapámat, aki a szövetkezetesítés után, mivel nem lépett be, hanem ipari munkás lett inkább, és Szlovákia északi részére ingázott hetente, akkor meg miatta izgultam mint gyermek, hogy visszajön-e, nem éri-e baleset. Sokáig nem volt testvérem. Nem mertek vállalni egy újabb gyereket, és már tízéves voltam, amikor a húgom született. Azt lehet mondani, hogy majdnem egykeként nőttem föl. Ez rosszul is esett, mert mindig nagyon szerettem volna, hogy legyen testvérem, és fel is tettem a kérdést, hogy miért nincs. Ugyanis olyan barátaim voltak, hogy akkor még nagycsaládokból származtak, és nem volt ritkaság a három-négy gyerek. Az én testvéremet az unokatestvérek pótolták, mert abból hál' istennek volt elég a családban. Nem éltem végül is egykeként. A húgom, Teréznek hívják őt, egy kereskedelmi szakiskolát végzett el, elárusítóként dolgozik, és úgy keresi a kenyerét. Sokáig otthon maradt, a szülői házban laktak, most pedig közel hozzá egy régi lakást megvettek, átalakítottak, és ott élnek. A családi házban a szüleim laknak, de nem nevezhető ez szülői háznak, mert én még a nagyszüleim házában születtem, az apai nagyapám házában. Erre is büszke vagyok, mert ez egy régi parasztház volt, füstös konyha belépővel, úgy kell elképzelni, onnan nyílott az első ház, az első szoba, és a hátsóház, aztán jött a kamra és az istálló, alatta pince. 76
