Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Tódor János: Kis magyar agressziók

ugyanazt. Ahogy G. G. vidéki hírlapíró szerint Ász, a művészetkritikus, aki idén nyáron már tíz éve halott, mondta volt: Hölgyeim és Uraim! Ez egy elrontott élet! A szülein kívül, ha szegények megélik egyáltalán az ő halálát, csak Z.-nek fog hiányozni (ha ugyan). Aki őt a legjobban szereti ezen a világon, őt hagyja cserben. Őt, akit elcsábított, és egy olyan eljövendő életet hazudott neki, ami végül is nem jött el soha. Legfeljebb boldog percek, pillanatok voltak. Persze ez sem kevés. „Itt hagyom a kibaszott szomorúságot, ami elborítja a dolgokat", gondolja. Élőhalott, ágyhoz kötözött anyámat, elmeszesedett nyaki ütőereivel, aki folyton úgy érzi, hogy tele van a szája apró magvakkal vagy kavicsokkal, ott zizegnek-gyűlnek a fogai alatt. Ki akarja húzatni minden fogát, de a fogorvos nem húzza ki a jó fogakat. Ettől sem lenne jobb. Fáj, zúg a füle, pedig a meszes ereken kevesebb vér dübörög át. Akkor miért?

A nyitott ajtón besüt a szobába (2003. április 22-én) a nap - napsütötte sáv, a'la Petri -, ő meg a halálról töpreng. Mentségére legyen mondva: saját haláláról. Olyan halálunk lesz, amilyenek mi magunk vagyunk. Amilyen az életünk volt? Ez hülyeség. És mi van azokkal, akik egyik pillanatról a másikra, autóbalesetben, vízbe fúlva, hatéves ártatlan gyerekként, még alig élve... Ők mit bűnhődnek meg?

Egy fiatal kritikus azt írta a könyvéről szóló recenzióban, hogy magától értetődően használ olyan súlyos szavakat, mint a születés vagy a halál, ezáltal elcsépeltté teszi, kiüresíti őket. Közhellyé válnak a keze alatt. Ráadásul még, ami jó lehetne, azt is túlírja. Nem tud mit kezdeni ezekkel a nagy témákkal, így aztán nem sokat ér, amit széppróza gyanánt művel. Találó szavak - mégis rosszul estek neki. Azzal vigasztalta magát, hogy az az egyetemista srác még nem értheti ezt, neki még biztosan nem voltak saját halottjai. Legfőbbképpen pedig még nem halottja saját magának.

72