Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Sándor Iván: A tetthely megközelítése
Sándor Iván A tetthely megközelítése Egy nyomozás krónikája* Bogdán Lászlónak Talán azért álmodtam, hogy a kivágott újságlapoktól, régi levelektől, egymásra montírozott fotóktól duzzadó dossziék számára nem találtam már tárolóhelyet, és egyetlen lehetőségként az Óbudai Téglagyár völgykatlanja maradt, ám a kiszemelt teret a Praktiker Áruház és a többi üzletközpont foglalta el, mert azon az estén túl sok sört ittam a Vadász utcai John Pub Clubban. Két fényképet hoz a posta. Levél nincs a fényképek mellett. A borítékon nincs rajta a feladó neve. Egyik valóságos régi dossziémban találok néhány sort arról, hogy amikor 1976-ban Wallesz Lucánál járok, van ott egy fiatal lány. „Azt reméli, megtudhat tőlem valamit arról, hogy mi történt a családjával 1944-ben. Luca szerint az anyját és a nagyanyját együtt vitték ugyanazon napon a Téglagyárba, amikor az ő anyját, akinek állítólag én szóltam, hogy álljon a hatvan éven felüliek és a tizenhat éven aluliak sorába, ahol én is voltam. Luca szerint velük volt a lány anyjának a barátnője is, később az elpusztult barátnő vőlegényéhez ment feleségül a lány anyja, de az ötvenes évek végén elbúcsúztak egymástól... Elfelejtettem a lány nevét, Luca különben is titoktartást kért tőlem..." Megfeledkeztem erről a.feljegyzésemről. A dosszié a többi felhalmozott dosz- sziém mögé csúszott, össze is gyűrődött. Nem jutott eszembe, amikor a tanárnő a nyomomba szegődött, akkor sem, amikor elmondta, hogy együtt jöttünk el Lucától. Talán volt - most így mondanám - az énem rejtekében hajlam rá, hogy meneküljek attól, amit Luca elmondott, holott nem tartozom azok közé, akik hozzá kívánnak járulni az emlékek eltörléséhez. Mindig szégyent éreztem, amikor bárki értésemre adta, hogy szeretne már bizonyos eseményeket elfelejteni, én pedig a megértésemről biztosítottam. Szégyent éreztem akkor is, amikor bárki értésemre adta, hogy bizonyos események emlékétől nem tud szabadulni, és én a megértésemről biztosítottam. A tanárnő halkan beszél. Nem félénk, nem is óvatos. Állító mondatai mintha kérdő mondatok volnának. Reménykedést érzek a hangjában, habár mintha védekezőfalakat is építenének a szavai. Nem kívánja közel engedni magához azt, akivel beszél, de kész rá, hogy az érdeklődő kérdésekre válaszokkal szolgáljon. * Fejezet egy regényből 3 /
