Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal VI.
nagyszerű várost - Perszepoliszt, amelynek jelentőségét és fényét Mekkáéhoz és Jeruzsáleméhez hasonlítják. Teheránban figyelemmel kísérem és papírra vetem a sah utolsó heteit. A hatalmas, homokos síkságon elterülő, rendezetlen városban teljes a káosz. A közlekedést bénítják a naponta ismétlődő, vég nélkül tartó tüntetések. A férfiak mind fekete hajúak, a nők mind hidzsabában menetelnek kilométeres, sőt több kilométeres oszlopokban énekelve, kiáltozva, ritmikusan fenyegetőzve magasba tartott öklükkel. Időről időre páncélozott kocsik jelennek meg az utcákon, tereken, és lőnek a tüntetőkbe. Komolyan, élesben lőnek, potyognak a halottak és a sebesültek, a tömeg páni félelemtől hajtva szétfut, elrejtőzködik a kapualjakban. A háztetőkről mesterlövészek lövik a tömeget. Valakit eltalálnak, az illető olyan mozdulatot tesz, mintha megbotlott volna, s előre akarna zuhanni, de azonnal elkapják őt a mellette haladók, a járda szélére kísérik, a menet pedig halad tovább, ritmikusan rázza az öklét. Van úgy, hogy a menet élén fehér ruhás, fehér homlok- pántos lányok és fiúk vonulnak. Ok a martyrs, a vértanúk, akik a halált is vállalják. A homlokpántjukra is ez van írva. Néha, még mielőtt a menet elindul, odalépek hozzájuk, próbálom kitalálni, mit fejez ki az arcuk. Semmit. Mindenesetre semmi olyasmit, amit le tudnék írni, amire megfelelő szót találnék. Délutánonként a tüntetések abbamaradtak, a kereskedők kinyitották üzleteiket, a könyvárusok, akik itt igencsak sokan voltak, szétrakták az utcán portékájukat. Vettem náluk két albumot Perszepoliszról. A sah büszke volt erre a városra, nagyszabású rendezvényeket, fesztiválokat tartott ott, amelyekre a világ minden tájáról hívott vendégeket. Ami engem illet, mivel a várost Dareiosz kezdte építeni, feltétlenül el akartam oda jutni. Szerencsére beköszöntött a ramadán, és Teheránon nyugalom lett úrrá. Megtaláltam a buszpályaudvart, vettem jegyet Sirázig, mert onnan már közel van Perszepolisz. Minden nehézség nélkül kaptam jegyet, bár később kiderült, hogy a busz tele van. Légkondicionált, luxus Mercedes busz volt, hangtalanul suhant a kiváló minőségű úton. Útközben messzire elnyúló, fakószürkés, köves sivatagi pászmák övezik az utat, néhol nyomorúságos, árnyék nélküli, agyagból épült kis településeken játszadozó gyerekcsapatokat, kecske- és juhnyájakat látni. A megállókban mindig ugyanazt lehet kapni - egy tányér porhanyós köleskását, forró birkasaslikot és egy pohár vizet, desszertnek pedig egy csésze teát. Nehéz megértetnem magam, mert nem beszélem a fárszi nyelvet, de a légkör kellemes, a férfiak barátságosak, mosolygósak. A nők azonban félrebámulnak. Már tudom, hogy nem szabad őket fixírozni, ha azonban az ember hosszabb ideig tartózkodik ugyanazon iráni nők között, néha egyikük-másikuk úgy igazítja meg a csadorját, hogy egy pillanatra kivillan mögüle a mindig ugyanolyan fekete, csillogó, nagy, hosszú pillákkal keretezett szempár. Ablak mellett ülök az autóbuszban, mivel azonban néhány óra után is ugyanolyan unalmas a táj, előveszem Hérodotoszt, és olvasom, amit a szküthákról ír. A harcban ilyen szokásokat követnek. Amikor egy szkütha életében először megöl egy ellenséget, iszik a véréből. A csatában leterített ellenség fejét elviszi a királyhoz, mert a 30
