Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - HARMINC ÉVE HALT MEG SZILÁGYI DOMOKOS - Pécsi Györgyi: Kísérlet a világ rendszerbe foglalására
megőrzésére", a hagyományok revitalizációjára használja. Az Emeletek...-ben a kultúra és az emberiség története egyetlen organikus egységet és egyetlen összefüggő folyamatot képez. A főszöveg és a betétdalok vendégszövegei, imitációi, parafrázisai, inter- és paratextusai az egyetemes magyar és az európai költészet remekműveit, s ezek sokszínűségét teremtik újra: helyet kap a dalszerű természetlíra (Négy szonett, Alkony, Három idill, Dal), a jambikus gondolati vers (Betegen; Őrültek), a táncszó és kuplédal (Táncszó, Don Quijote szerenádja), illetve a travesztia és paródia (Don Quijote végrendelete, Maszek ballada). Szilágyi Domokos a költészet fogalmát tágabb értelemben használja: mindenfajta népi és magas művészet gyűjtőfogalmaként, így természetesen idézi meg kedves zeneszerzőit, Bartókot, Mozartot és Vivaldit, sőt Vivaldi emlékének ajánlja a Négy évszak című szonettjét (mely kompozíciósan is ekvivalensen idézi meg a zeneszerző mesterdarabját). De nem csak műveket, szerepeket, magatartásokat is revitalizál. Az Emeletek...-ben az európaiság és az európai rangú magyarság olyan emblematikus költőit vonultatja fel (Vivaldi, Mozart, Bartók, Shakespeare, József Attila, Csokonai, Petőfi, Bornemisza Péter, Villon, Byron, Milton, Balassi, Yeats, gyermekmondókák, paraszti siratóének stb.), akik műveiket többnyire személyes életükkel, sorsukkal is hitelesítették. Nyelvkezelése nem csupán a történeti anyanyelv lexikális elemeinek a megőrzésére és megújítására vonatkozik tehát- a nyelv esztétikai és morális kontextusában jelenti a hagyományt. A költeményben megjelenő hagyomány több, mint irodalmi vagy esztétikai rokonszenv: világértelmezés, hagyományértelmezés és önazonosság. E kultúrahordozó funkció mellett persze szellemi virtus is e pazar enciklopédia, azt mutatja, a költő valóban babitsi, weöresi módon bánik a verssel, a nyelvvel, s szinte minden műfajban mesteri szinten képes megszólalni. Ezzel a költői nyelvben megképzett organikus hagyománnyal, örökséggel azért bánhat szabadon, mert számára a nyelvben, költészetben, irodalomban, művészetben való megformáltság személyes létezésének tere, elődlegesen valósága. Azaz, a köznapi valóság helyett, az irodalom valóságát és az anyanyelv valóságát teszi meg, ha nem is az egyetlen, de mindenképpen elsődleges valóságnak: az anyanyelvet, az anyanyelvi és az európai műveltséget pedig a 'lét hajlékának' (Heidegger). Szilágyi Domokos a hagyományt csak részben idézi fel pontos szövegszerűségükben (jól ismert vagy kevésbé ismert toposzokkal) és hommage-okban, gyakoribbak az imitációk és a szabad variációk, illetve az olvasót próbára tevő para- és intertextusok. „Egyszeregyszer nem könnyű eldönteni, melyikük is tette: »hunyt szemű ég alatt megfullad a csönd« - kinek a szelleme lebeg itt? Lehet, hogy éppen az Arany Jánosé: »Gyakran, ha az ég lehunyta már a szemét«. De az is lehet, hogy József Attiláé: »Lehunyja kék szemét az ég«... Általában azonban előzékeny Szilágyi Domokos: Homérosz rózsaujjú hajnalát köszönti, a molekulák koccanását figyeli József Attilával, meg az elvegyülést és kiválást, Tóth Árpád lomha gályájára vár a tenger borotva-csupasz partján, Csokonai földiekkel játszódhoz fohászkodik, a mélységből kiált a zsoltárral, a milétoszi bölcstől a négy őselemet, a magyar népballadától a halált veszi kölcsön, hogy a Bartók-zene sajátos egyetemességét érzékeltesse"...; „»Hass, alkoss, gyarapíts« - zúgja Kölcsey. »Ess, kis eső, ess« - pötyögi Csokonai, »ess, üss, dörög! Vágj! Zúzz! Szabadíts!« - sziszegi Szilágyi Domokos" 16- találomra emelt ki K. Jakab Antal néhány nyilvánvaló (bár csak bizonyos műveltség birtokában nyilvánvaló) intertextust, az Emeletek.. .-nek mindvégig ilyen zsúfolt az utalásrendszere, sőt ezek mellett, mögött számos más rejtett utalás is lehetséges, amely az értelmező, olvasó számára nem azonosítható, vagy megnyugtató módon nem azonosítható, akár ismeretei miatt, akár mert csupán hangulati, érzelmi ráutalás történik a lehetséges inspirálóra. 16 K. Jakab Antal: A megkísértett In K. J. A.: Átmenetek. Miskolc, 1995, Felsőmagyarországi Kiadó, 68., 70. 85
