Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem (II. rész)

akcentussal beszélő, elegáns öltözetű úr, érvényes úti okmányai nincsenek, teli van pénzzel - egyből gyanút fogtak s leszállították. Az őrsparancsnok felvilla- nyozódott: elvtársak, kémet fogtunk! Vigyázzunk rá nagyon, ez fontos személy lehet! Telefonjelentés az állambiztonság debreceni szerveihez: jöjjenek érte az elvtársak! Addig pedig bezárták egy irodába őrizet alatt, s roppantul ügyeltek rá, baja ne essék, különben hogyan fognak majd elszámolni vele! Szegény Miki! Jó pár bonyodalom várt még rá az elkövetkezőkben. Kiderült ugyanis a vizsgálatok során: még az állampolgárságát sem tudja meggyőzően igazolni, tehát hontalannak számít. Románul így mondják ezt: bozgor, ám ezzel a csúnya és megbélyegző szóval a világ minden kincséért sem illetném ezt a könnyelmű, kedves fiút.

O volt tehát a huszonegyedik, ha jól számolom. Az ám, de ki a huszonkettedik? Kit hagyhattam ki a felsorolásból? No igen: saját magamat. De magamról most nem beszélek.

Egyelőre legfeljebb annyit, hogy társaim örömmel s őszinte érdeklődéssel fogadtak, s nem csupán Vass Laci, hanem a többiek is, kivétel nélkül. Nem emlékszem rá, hogy rajta s a Mérnök úron kívül pontosan ki is volt elszállásolva épp akkor a zárkában a felsoroltak közül, de a smasszer távoztával mindannyian körbefogtak, kezet ráztak velem, s izgatottan tudakozódtak, mi újság, mit tudok X-ről, Y-ról, a kinti fejleményekről. Egy zárka életében minden alkalommal eseményszámba megy az új ember érkezése. Hosszú ideig éjjel-nappal összezárva időnként még a jó barátok is ráunhatnak egymásra: nap mint nap reggeltől estig ugyanazokat az arcokat látni, újrahallgatni huszadjára is ugyanazokat a történeteket - mindez próbára teszi, s ki-kikezdi még a legállhatatosabbak türelmét s idegeit is. Általában 3 hét volt az az időszakasz, amelynek egyhangú változatlanságát egyhúztomban nagyobb feszültség s kirívó konfliktusok nélkül el lehetett viselni. Bármiféle esemény, fejlemény, újdonság, változás - a jó is, de a rossz is - segített továbbvonszolni a vánszorgó időt, s az újdonságok sorában egy újonnan érkezett rabtárs képviselte a legmagasabb értéket: más volt az arca, a hangja, a beszédmodora, mások voltak a mozdulatai, a szokásai, a történetei, érkeztekor ki lehetett kérdezni: kiféle, miféle, mi az ügye, mennyit vár érte, vagy mennyit kapott, esetleg van-e cigarettája. Már maga az, hogy valaki egy váratlan időpontban belép az egyébként folyton zárva tartott ajtón, felcsigázza a rabok pislákoló figyelmét s érdeklődését. Hisz a napok örökös egyformasággal ismétlődő, újra meg újra visszatérő eseményei - ébresztő, ágyazás, kübliürítés, tisztálkodás, reggeli, csajkaöblítés, levonulás sétára, séta, felvonulás sétáról, ebéd, csajkamosás, üres délután, vacsora, csajkamosás, kübliürítés, takarodó, alvással vegyes virrasztás - közepette bármi üdítően, pezsdítően hatott, ami ezt a lankasztóan lapos hullámzást megtörte avagy felkavarta: egy kötelező orvosi vizsgálat, egy váratlan kihallgatás, áthelyezés egy másik zárkába, vagy például, ha valamelyikünket valamilyen belső munkára vezényelték. (Ez utóbbi elég ritkán fordult elő, effélére inkább a köztörvényeseket alkalmazták, egyetlen alkalommal azonban fegyőri utasításra volt szerencsém ilyen feladatot végrehajtani: némi takarítással egybekötve a börtön állóeszköz-állományának leltárát kellett lemásolnom, s azóta nem kevés fellengzőséggel elmondhatom, hogy én már bitófát is leltároztam.) Kívülálló talán különösnek találja, de még a fenyítésnek

65