Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók (regényrészlet)
Imre bólintott. Ő pedig nyilván azért szereti, mert neki adatott meg a lehetőség megbocsátani és nagyvonalúságot gyakorolni mindenért, és bármikor. Hideg lett nagyon. A férfi reszketett. Pirkadt, kakas hangja riasztotta, rekedt rikácsolás hangzott az utca végéről. Jó lett volna inni valamit, de a hálószobában nem tartottak italt. Néhány pillanat múlva Péter is kihörögte torkából a gyönyör hangjait, majd nadrágja nagyfejű sliccgombjait az őket illető lyukba bújtatva az asszonyra vigyorgott. Játékosan megfenyegette az ujjával. Ej, ej, kislány, neked máshol járt az eszed! Péter még mindig beárnyékolta Klára előtt a világot. Nincs igazam, he?! A nő visszacsúszott az asztalról, igyekezett egyenesen állni, imbolygóit, szédült. Fájt az öle, mintha parázzsal sütögették volna. Az előtte magasodó férfi vállaiba kapaszkodott. S Péternek, aki fittyet hányt a lelki finomságokra, ám aki tudott érzelmes is lenni, különösen akkor, ha az ő méltósága volt a tét, igaza volt. Imre önkéntelenül megcsóválta a fejét, hogy a testvére ilyen magától értetődő természetességgel trafálta telibe az igazságot. Klára elmosolyodott. Csak eszembe jutott valami. Vagy valaki, hajolt az asszony felé Péter, igaz? Igaz, billent oldalra Klára feje. Az a Pallagi gyerek, az a mitugrász?! Miért bántja, mi dolga vele?!, ingerelte Klára a másikat, még a bajuszát is meghúzkodta. Igen, rágondoltam, maga édes nagy marha, kuncogott Klára. Péter bambán pislogott. De hogy lehet másra gondolni, amikor én vagyok itt?! Én, és szenvedélyesen a mellkasát bökdöste a mutatóujjával. Drágaságom, annak az alaknak egyszer kitekerem a nyakát, dörmögte Péter, és a konyhaszékre huppant. Letépem a fejét, a szájába ólmot tömök, és a Tiszába hajítom. Nahát, kuncogott Klára, azzal a fiúval magának mi dolga lehet?! Nekem aztán semmi, biggyesztette az ajkait Péter, ha csak az nem, hogy megölöm egyszer. Megölni, megölni, megölni, ütögette Klára az öklével Péter homlokát, maga csak ezt tudja, ölni, pusztítani, lerombolni. Ha csak ujjal nyúl hozzá, én ölöm meg magát. Na, aztán hogyan, kedvesem?, érdeklődött a férfi. Mondjuk, tűnődött Klára, mondjuk, soha többé nem mondom ki a nevét. Péter bámult, mert ilyesfajta gyilkosságról még nem hallott. Aztán felderült az arca, mit foglalkozik azzal a taknyossal?!, kérdezte engedékenyebben. Nem én foglalkozom vele, hanem ő velem! Hát ez az én dühöm és bánatom!, akarta kiáltani Péter, de észbe kapott, csendesen folytatta. Magával ne foglalkozzon ilyen alak! Maga ezt megtilthatja, Klára! 54
