Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Ferdinandy György: Post mortem

Szegény Lajos. Örömöt akartam szerezni neki. Már nem kínoz annyira a bűntudat. A rokonság post mortem is tönkre tudja tenni a barátságokat.

Megpróbálom felidézni a barátom alakját. A perceket, amikor a régiekről beszéltünk. Csapiár Jenőről, Egry Öcsiről, akik már nem élnek. Közös szerelmünkről, Kosa Inciről, erről az egész háborús brancsról, amelyik itt robbantgatott a Sas-hegyoldalon. Eszembe jut, hogy ő volt a nagyfiú, aki akkor, negyvenötben már dolgozott. Incit ő fizette be az Alkotás moziba. Igaza volt az öcsémnek: ha valaki belefutott a vakvilágba, az agya úgy látszik kihagy.

Ő, a Lajos, nem felejtett. Ötven éven át mondta a magáét. A forradalmat. Azt a másfél napot. Azt akarta, hogy maradjon valami utána. Őrizgette ezeket a jegyzeteket, amit én most majd visszaadok.

így ér véget ez a rendhagyó előadás. Hogy mi lett belőle? Novella, elbeszélés? A műfaj mint olyan engem sosem izgatott. Az ember, a kiszolgáltatott, az útpadkára szorult ember annál inkább.

Erről volt szó, ha jól fejeztem ki magam. Két emberről, akiken ma ötven éve keresztülgázoltak a lánctalpasok.

43