Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Bakugrások (Balázs Attilával beszélget Ménesi Gábor)

s megfelelő nehezékkel lássam el. Mármint magát a nosztalgiát. (Itt Tarkovszkijt szoktam emlegetni.)- Az áttelepülés utáni első könyv csak 1995-ben jelent meg. Ez volt az Én már nem utazom Argentínába. A kötettel kapcsolatban Tarján Tamás írta: „A remegő hajdan...-t váltja föl a drasztikus már nem. (...) Ez a zene már más." A háború, az összeomlás, az otthonvesztés következtében tehát minden véglegesen megváltozott. Az Argentína-könyv az értékek, a hitek és remények pusztulását, visszahozhatatlanságát tükrözi. Ezt erősíti a következő idézet is: „Én már sosem utazom Argentínába. Pedig egykor azt is megígértem. (Magamnak.) Egyszer rég valahol ott, a tanya közelében folyt a Tisza. Ma már nem. Szinte nem folyik, vagy ha igen, akkor leginkább mintha visszafelé tenné. A kérészek is lerövidítették életüket. Mióta a folyó nem folyik, a kérészek annyira felgyorsultak, hogy ma már észrevehetetlen a másodpercnyi töredékük." Mennyiben változtatták meg az íráshoz, az irodalomhoz való viszonyodat a tragikus események?- Kinek-kinek lehet olyan érzése, hogy ez vagy az után nem lehet verset írni. Aztán mégis írnak verseket, gondolom, Srebrenicában is, tömegével Szarajevóban inkább, önmaguk után és nyomán, legfeljebb kevésbé könnyed és játékos lírát. Vagy írnak olyat is, csak épp nehezebben lesz csillogó, kiköpötten súlytalan és játékos. Valami után, ugyebár... Inkább muszáj írni. Azt hiszem, az új balkáni háborúk, vagy inkább így: ez az egyetlen hosszú háború alatt a velem készült interjúk kisebbik része úszta meg, hogy szerencsétlenül ne tegyek említést a sírásnak ama furcsa kényszeréről, amelyik 1991 óta minduntalan elővesz, amikor leülök a géphez - aligha pusztán játszadozni, mint félkarúhoz, hogy jöjjön már ki egyszerre a három banán. Határozott síráskényszer ez, amelyiket eléggé nehéz legyőzni. Itatni az egerem, ugye, remek kép, az író bőgve kalapálja a billentyűket, meg toszogatja a szomjas egerét. No, könnyáradat azért nincs belőle, ám valami súlyos gombóc ott van a torokban, valamiféle minekségnek és hiábavalóságnak a szomorú érzésével párosulva, amelyik csak nagyon nehezen bomlik el, szívódik fel - takarodik el az útból. Rendszerint azonban győz a sírással szemben az írás kényszere. Ebben talán nagymértékben segít a jóérzéssel párosuló egykori írás emléke, ha akarjuk: nosztalgiája. Meg az írásnélküliség üresen kongó, netán falsoló céltalansága. Oh, azok a szép napok! Those where the days, ugye, Sympo és ifjúság, mögötte a jugó kulissza, még nem lobbant lángra, legfeljebb füstöl egy picit, diszkréten bűzlik csak, príma idők. Ennek az Argentína-könyvnek van egy kis bevezetője, amelyiknek pontosan ez a címe: nosztalgia. És arról szól, hogyan kacérkodik Nosztalgia Depresszióval, s aztán hogyan viszi táncba iménti az előzőt. És szól arról is még, hogy miként zajlik ez a ritmikusan vonagló tangó, ez a szenvedélyes vitustánc, amelyik végül a lélek halálát eredményezi. Aztán sorolja, hogy mi mindenben lelhető fel nosztalgikus érzés egy rég elkorhadt diófa leveleinek finom rajzától és egy ugyancsak rég bedőlt kemence romjától - a Niagarán, meg az Empire State Buildingen, illetve Kennedy halálán át - az odaégett csevapcsicsáig, meg Van Gogh lenyiszált füléig. És akkor jön a kérdés: de mi van tényleg, mi van akkor, ha az ember tipikusan balkáni nosztalgiát érez? Nos, akkor ezt megpróbálja belenyomni valamiféle, a guzlica egyhúrúsága ellenére is tág regiszterű, az érzelmek szélesebb skáláján játszó, mondjam így: üvöltő balkáni tangóba. És másba. De csitt, csitt... csak csendesen, ne hallja senki más... Élet és irodalom egybejátszásával mondom: egy joyce-i kezdet után (egyszer volt egy ország, ahogy egy Mú tehén vagy egy Nyúl), mielőtt még zörögve legurulna az utolsó rozsdás redőny, mégiscsak el kéne igazából sasszéznom messzebbre, sasszéznom megint... például épp Argentínába. Hátrahagyva a büdös halált is. Hát nem? Édes lehet, mint egy megszegett ígéret. Távolba' csent csók.- Ugyancsak az otthonvesztés és az otthontalanság válik központi motívummá 2000-es könyvedben, melynek címe: Ki tanyája ez a világ. így, kérdőjel nélkül. A grammatikailag hiányos címforma is az otthonra nem lelés tragikumát jelöli. Sajátos műfaji meghatározást hordoz az alcím: népregény. Hogyan értelmezhetjük a címet és az alcímet?

29