Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 12. szám - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél. Vagy a világ kicsiben

amelyik éppen rajta volt, meg két zseb kását ziláltan, pár hónapos terhessége ellenére kilakoltatottan még ott téblábolt sokáig a vár falai alatt, jajveszékelt és az ingét tépte, utóbb köpködött is, meg az öklét rázta, hol a vár védőire, hol meg egyenest az égre. Végül Dunának ment a szerencsétlenje.

Hulláját, amelyen már különféle vízilények is láthatóan hizlalták magukat, jóval Pétervárad alatt fogták ki az ikráktól duzzadt dunai vizára pályázó halászok, és hántolták el jeltelenül az akkor még végig, egészen a mai, újjáépített vasúti hídig, sőt azon is túl dús parti sövényt alkotó fűzfabokrok, illetve szakállas törzsű fák susogó árnyékában. Violának hívták ezt a nőt, és a Duna partján élő emberek még sokáig úgy tartották, az a lenszínű, itt-ott őszes, sokszálú képződmény a fák törzsén tulajdonképpen nem is szakáll, hanem az a fájdalmába beletébolyult Violának az önkezével marokszámra kitépett haja. Violáé, aki még ott kísért a füzesben mindaddig, amíg valamiféle, égen inneni elégtétel nem jut ki neki azért a leírhatatlan igazságtalanságért, ami elsősorban itt érte, idelent, és csak utána jöhet a többi, amit, mondjuk, maradék dolgok fönti rendezésének nevezhetnénk.

Mármost, ha egyáltalán létezett rossz előjel magára a várra nézve, hát az mindenképp Viola szerencsétlen, baljós esete, ám senki se figyelt oda. A magyar kisurak, meg a nagyurak is, úgy látszik, királyukkal együtt egyformán foglalkoztak minden egyébbel, csak az országot fenyegető veszéllyel nem, legalábbis nem eléggé komolyra véve az amúgy nyilvánvaló dolgot. A német befolyás ellen korábban, láttuk, még sikerült produkálniuk többek között azt az összeesküvést, a török beözönléssel szemben viszont elképesztő nemtörődömséget mutattak, és azon mesterkedtek - miképp a saját népük fogalmazta volna meg a „nagy büdös helyzetet", amennyiben megkérdik -, hogy hát dögölne meg inkább a szomszéd tehene.

Még a Pétervárad ostromát elvben előkészítő, a védelmi vonalon serényen, jó érzékkel gyenge pontokat kereső, lyukakat ütő Báli bég is elámult ezen, és erről egy szerfelett tanulságos gyermekkori eset jutott eszébe, amikor testvéreivel puszta csínyből madarat próbáltak fogni, ez azonban nem sikerült mindaddig, amíg egyszer azt nem látták, hogy pár veréb fülsértő, iszonyatos ricsajjal tépi egymás tollát a porban, annyira belevakulva a verekedésbe, hogy különösebb ügyesség nélkül, puszta kézzel föl lehetett szedni őket (mellesleg nyilván úgy, ahogy annak előtte rég a felkopott állú Péter remete kapkodta el az egészen mástól, nevezetesen épp nem a viszály, hanem a szerelem hevétől ugyancsak elvakult halakat légyottjaik közben az ártéri ívóhelyeken). A török ellen menekülő balkáni szerbek ekkorra már rendre és hullámokban hozták a hírt a veszedelemről abban az új népzajlásban, amelyet a magyar történelemben Hunyadi János névvel jegyzett nemzeti és nemzetközi hős világraszóló nándorfehérvári diadala sem volt képes megállítani, merthogy az új népáradat - ahogy Erdújhelyi Menyhértünk mondja ékesen: - nem oly kis hullámokban gyűrűzött, hogy egy ütközet mederbe szoríthatta volna, s a vészharang, mely vidékünk haláltusáját jelezte, megkondult; elközelgett a siralom és pusztulás órája, midőn az enyészet angyala lebegett ezen előbb tündérligethez hasonló kert fölött.

13