Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Agárdi Péter: „Meglett” könyv az értekező József Attiláról
Lengyelnél, amit az értekezői termést a másodlagosság kategóriájából kiemelő szándék sem tesz indokolttá. Utaltam már rá: szerintem van némi teoretikus áthajlás az Ihlet és nemzet nemzetértelmezése s e publicisztika között, ami a „művészetbölcseleti alapú" nemzetfelfogás sebezhetőségére is rávilágít a társadalmi praxisban. Magam úgy látom: történelmileg adekvát és korszerű nemzetfelfogássá csak 1934 után, az Új Szellemi Fronttal kibontakozó vitában, a Szép Szó körében, a - Veres Péterék melletti egyértelmű szolidaritást is vállaló - nagy, antifasiszta szellemű patrióta versekben, valamint 1937-es írásaiban (elsősorban a Van-e szociológiai indolkoltsága az új népies iránynak címűben) érik József Attila nemzetteóriája. Sokkoló európai politikai tapasztalatok és a személyes sors megrendítő alakulásának kettős szorításában. Ha esetenként számos egyéni, akár sérelmi oka lehet is József Attila politikai-közéleti oldásainak-kötéseinek (amelyek minden elemére aligha térhetek most ki), a „narodnyik" periódus is arra vall: a következetes antikapitalista baloldali radikalizmus folyamatosságot képez a költő minden, mégoly csoport- és formaváltó szocialista elkötelezettségében. S ami még feltűnőbb, ami a zseniális tehetség együtthatója: érett alkotói periódusában - roppant érzékenységével - József Attila szinte valamennyi 20. századi világnézeti-politikai kihívást képes volt fölgyorsulva (részben akár „előre" is) átélni, baloldaliként kihordani és önpusztító módon, kritikailag meghaladni, miközben az általa 1937-ben is vallott „tudományos szocializmus" világnézeti keretei között maradt. Méghozzá úgy, hogy - természetesen mindenféle teleologikus „fejlődés" nélkül is - a 30-as évek közepén eljusson a liberalizmus értékeit újraintegráló (de a radikális rendszerkritikai attitűdből nem engedő) érett, humanizált, demokratikus szocializmus-képhez. Aligha indokolt tehát terméketlen vagy pusztán bűnbeeső kitérőnek tekintetni az 1928-1930 körüli (s elemeiben talán később is tetten érhető) „nemzeties", „narodnyik" közéleti és szociokulturális kötődést. Ugyanakkor szakmailag is abszurdum kritikátlanul földicsémi és aktualizálni ezt az élménykört, miként némely régi-új keletű antiliberális, nacionálpopulista, szélsőséges platform a maga őskereső és historizáló igyekezetében megkísérli ezt megtenni napjainkban József Attilával. Lengyel András három további tanulmánya foglalkozik József Attila marxista tájékozódásának egyes gondolattörténeti dokumentumaival: A szocializmus bölcseleté című írással; a freudomarxista szemináriumokat vezető Székely Béla és József Attila kapcsolatáról is tanúskodó, Marx szimbolizmusa című, nemrég előkerült vázlattal; valamint a Horváth János hatását is tükröző, a költő befogadásszociológiai fogékonyságát fölmutató szövegekkel. Mindhárom briliáns elemzés hosszabb interpretációt és reflexiót igényelne, már csak azért is, mert az egzisztencializmus és a freudizmus mellett a marxizmus is Lengyel gondolkodástörténeti filológiájának izgalmas terepe, rengeteg új felismeréssel, szem- és távlatnyitogató fölvetéssel. Ami a „befogadásszociológiai" témakört illeti, számos József Attila-i szöveghely foglalkozik a befogadás mű terem tő aktusával. Mindezt ugyanakkor azzal egészíteném ki, hogy amit az olvasók, illetve a nem olvasók felől fejt ki József Attila, az a befogadás, illetve az életanyag oldaláról mintegy felel a költőnek „az igazi szocialista irodalom" hiányára, valamint a proletariátus érett közösségének ontológiájára vonatkozó - több helyütt megpendített keserű, de - „téves" koncepciójára (másutt részletesebben foglalkoztam ezzel). Ennek a tételének szintén erős az öndefiníciós, identitáskereső, ars poetica-jellege. Lengyel A szocializmus mint emberi öntudat (József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újraala- pozására) című, először itt publikált tanulmánya a lényegben meggyőzi olvasóját: bölcseletileg is magasan kvalifikálja a költő 1934 novemberében megjelent „botrányt okozó" tanulmányát. Okkal teszi ezt Lengyel, bár nem elsőként, s e tekintetben mintha cserbenhagyná a szerzőt a másutt tisz- teletreméltóan sokoldalú szakirodalmi áttekintés igénye; sokan - s részben hozzá hasonlóan - írtak már korábban is róla. Például évtizedekkel ezelőtt a 80 éves Gyertyán Ervin is, akinek szemlélettágító József Attila-esszéiről, tiszteletreméltó munkásságáról mintha megfeledkezett volna a szakma. Nem akarom álszeméremből elhallgatni, hogy magam is foglalkoztam A szocializmus bölcseletével és a környező írásokkal: hadd utaljak csak 1982-es Fejtő Ferenc-, 1992-es Mónus Iliés-monográfiámra, Torlódó múlt. József Attila és kortársai című tanulmánykötetemre, A kultúra - mint a szociáldemokrácia posztulátuma című írásomra (in: Feitl István-Földes György-Hubai László [szerk.]: Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004.), valamint a Rátekint-e József Attilára pártfogón e század? című tanulmányomra (=Eszmélet 65. sz. 2005. nyár); ez utóbbiban már Lengyel András könyvére, illetve e tanulmányára is reflektálok. A szociáldemokráciához közeledve, Mónus Illés ideológusi törekvéseitől is némi - kölcsönös - ösztönzést nyerve sem lett szociáldemokrata katedra-ideológus József Attila, hanem megőrizte 124
