Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
zást és a legtürelmetlenebb frakciók támadásainak szélsőségét. Soha még az emberiséget fűtő sok rosszindulat nem tört ki ilyen mezítelen erővel, a történelem még nem ismert korszakot, amelyben - mint a mostaniban - egyszerre tombolt és viharzott volna a szenvedélynek és a rosszhiszeműségnek mindenféle fajtája. Aki kíváncsi rá, íme, egyetlen órán belül megkóstolhatja nemcsak szörnyűségeit annak a középkornak, amelyet Renan az emberiség ijesztő kalandjának nevez, hanem a népvándorlások és a nagy forradalmak minden megrázkódtatását is. A véletlen csodálatos fantáziájával a legutóbbi esztendőkbe tömörítette minden szélsőségét és minden szörnyűségét az emberi történelemnek, amely - mondjanak bármit is az optimisták és az álmodozók - egy vad legenda. Az ember reményvesztetten szemléli ezeket a dolgokat. Fáradtság és riadtság maholnap ki fogja őt szakítani mindenféle kötelékből, és az, aki képes lesz arra, hogy a „kortárs"- ból megmentse magát az embert, világnak fog menni, el fog bujdosni, valamilyen odúba, hogy ne tudjon és ne halljon semmiről. De hol van ma az a rejtett remete barlang, amelyben úgy lehetne élni, hogy az ember vak és süket legyen a világ eseményeivel szemben? A közösségek, amelyekbe az ember beleszületett, a testületek, amelyekkel az ember egy küzdelmes élet során eljegyezte magát, nem hagynak neki békét. Ez az idő nem tűri a magányos embert, a bujdosó magával cipeli a kötelékeket, amelyek őt ehhez a vad és felborult világhoz fűzik. A társadalom és a különböző szervezetek utánamennek annak, aki meg akar előlük szökni, végtelen és feloldhatatlan kötelékek fűzik az embert ellenségeinek megszámlálhatatlan sokaságához, a többi emberhez és aki a harc elől a magányt keresi, az legyen elkészülve arra, hogy tulajdonképpen új harcba indul, küzdelembe, amelyben nyugalmát, magamagát lesz kénytelen megvédeni az egész többi világgal szemben. Ez a katasztrófa, a világháború, csak valamilyen katasztrofális megrendülésben múlhatik el. Tapintat, gyengédség, - már elkésett dolog. Hol az a hittérítő, aki képes volna arra, hogy puszta szavának hatalmával a művelt és civilizált dühöngő sok millióit fékezze meg? A tapintatnak, a békességnek ma már nincs fegyelme, csak az indulatnak és az öldöklésnek. A háború csak egy halállal múlhat ki és az az öngyilkosság. Akkor lesz vége a háborúnak, ha a háború hadat üzen önmagának. A vihar csak önmagába fúlhat, az orkán csak önmagában veszhet el, e rettenetes elemi erőn, a háborún nem lesz úrrá az emberi értelem. Negyedfélesztendő megevett egész sereg államférfiút és hadvezért, annyi zsenit és reputációt fogyasztott el, mint azelőtt száz esztendő sem, anélkül, hogy csak produkált volna egyetlenegy embert is, aki meg tudta volna állítani e világőrületet. És ha már vége is lesz a valóságos, a fegyveres háborúnak, az utána következő társadalmi megrázkódtatás, gazdasági és politikai nyugtalanság még évtizedekig fogja gyötörni a népeket, ez a nemzedék aligha foghatja liquidálhatni a háborút. Csak egy új generáció lesz képes arra, hogy új világot teremtsen, helyébe ennek a réginek, amelynek emberei, mint egy delejes őrületben pusztítják egymást, ezrek és milliók és közöttük a legnagyobb sem ura, hanem csak kicsiny eszköze ennek a részeg viharnak, amely most végigsöpör a földön. Pesti Napló 1918. március 16. Kártya Széltében-hosszában zúg a város, és mögötte az ország: két kártyabotrányról beszélnek az emberek. Az érdeklődés oly forró, hogy egy pillanatra háttérbe szorulnak a harctéri jelentések is, és mindenki csak a kártyaklubok titkos jelentéseit lesi. Boldog isten, sérelem esett a kártya erkölcsén, melyet ez a város minden erkölcs fölé helyezve, tiszteletben tart. Ne kutassuk, hogy van-e, lehet-e a kártyának erkölcse, vegyük tudomásul a tényt és világítsunk be a háborús kártyaklubok füstös szobáiba. 108
