Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Podmaniczky Szilárd: Hutchinston rugói
Valentin bízott benne. Az ajtón át a lépcsőfordulóban találta magát, szemközt saját ajtajával. Megtorpant, de már elköszönt, nem fordulhat vissza Búth Kiwihez. Szóval ő az, gondolta Valentin, becsukta az ajtót, s mintha újra visszatérne az életbe, belépett a szobájába. Az ablakok nyitva álltak, a levegő tiszta és friss volt, a nap ragyogva öntötte el a szobát, az utcán gyerekek játszottak egy hajlékony bottal. Elérkezett az idő, gondolta Valentin. A szekrényből előhúzta a bőröndöt és a táskát. Úgy találta, a történet véget ért. Minden szál elszakadt vagy eltűnt, nincs miért tovább maradni. Összepakolt, közben fölhívta az Alapítvány számát. Nem vette föl senki, az üzenetrögzítő sem kapcsolt be. Látta maga előtt, ahogy Flüelen és Malbum a telefon mellett újabb listán dolgozik, kit válasszanak a négyszáz ember közül, akit méltónak találnak a feladatra. Valentin úgy gondolta, nem oldott meg mindent, de a megoldások szintjében olyan helyekre keveredett, amihez itt már nem talál több anyagot. Mikor összepakolt, szemben megállt a Friedrich-féle fával. A fény úgy esett rá, hogy a gyönyörűségtől kiszáradt a torka. Talán csak a fától akart búcsút venni, amit nyilván nem fog látni már soha. Kevés kis szavak, gondolta, de van valami erejük. A kispárnát az ágyon hagyta. Az utcán árnyak között és forrón lecsorgó napfényben húzott az állomás felé, a bőrönd görgői zümmögve kísérték. Szerette volna látni az arcokon, a rá leső szemek tükrében, hogy tudják, miféle nehéz és gyönyörű levegők forrnak a tüdejében. Alkonyodott. Az állomás üvegépületén át a pénztár táblájára világított az alacsonyan szálló nap.- Kérek egy jegyet Budapestre - mondta Valentin.- Csak oda? - kérdezte a férfi, kezét a billentyűzeten hagyta.- Igen, csak oda - mondta Valentin. A férfi egy másik billentyűt nyomott meg. Valentin a peronon várta az indulást. Órákat ült a pádon és nézte, hogyan lesz körülötte mind sötétebb. Aztán begyültak a neonok, kezdődött az éjszakai világítás. A vonat olyan halkan érkezett elé, mint egy lift, amelyiknek vízszintes futását semmi nem akadályozza. Fölszállt, lerakta a poggyászait, s várta, hogy kiszabaduljon belőle ez a forró és súlyos, nagy nyomású levegő. Éjszaka elbóbiskolt, cserélődtek körötte az utasok. Nem érezte, hogy halad, csak az elfutó fényeket látta. A kalauz ugyanaz a férfi volt, a szemüvege sem változott. Mintha nem telt volna azóta az idő, mindenki ugyanazt csinálta. Vajon vele történt valami? Hogy 85
