Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Kemény Gábor: Értekezések Márai Sándorról
a New York esti fényeit felvillantó sorok (idézi Lőrinczy: 147-148.): „Ezek a villogó felhőkarcolók az óceán és a sötét égbolt keretében hatalmasan és biztosan állottak, de igazában csakugyan olyan biztosan állott a bazaltalapon ez a sugárzó energiával telített civilizáció, mint ahogy hivalkodva mutatta?" Az új kötet fő részéhez, az öt Márai-regény elemzéséhez négy további írás csatlakozik. A második rész két fejezetében Márai Hlyés-képével és a Márai naplói és Déry Tibor „hordalékai" közötti megfelelésekkel, párhuzamosságokkal ismerkedhetünk meg. A harmadik rész a Márai-filológia két kiadványát ismerteti, pontosabban bírálja, olykor kíméletlenül. Ezek sem méltatlanul foglalnak helyet a kötetben, mert szinte a tanulmány igényével és alaposságával készültek. De némelyik fordulatukat - pl. az ilyeneket: szégyenletes, arcpirító (220), elképesztő hanyagság (224), fölháborító hiba- és hiánygyűjtemény (226), elképesztő melléfogások (227), megdöbbentő garázdálkodás (228), minősíthetetlen színvonal (231), elképesztően henye mondatok (240), ,,[a helyesírás láttán] mindörökre elménkbe véstük a szöveggondozó [...] nevét" (243) - a kötetbe emeléskor el lehetett volna hagyni, mert az ilyesminek tagadhatatlanul más az akusztikája egy folyóiratbeli recenzióban, mint egy tanulmánykötetben. Befejezésül - s ezt Lőrinczy Huba, a kérlelhetetlen kritikus igazán nem veheti rossz néven - az ismertetés írójának is akad néhány kritikai észrevétele. A 64. oldalon meglepődve olvastam ezeket a sorokat: „a műalkotást művön kívüli dokumentumokkal, nyilatkozatokkal értelmezni nem csupán kockázatos, hanem többé-kevésbé tudománytalan vállalkozás". Ez a módszertani megjegyzés az ortodox strukturalizmus korszakának dogmáira emlékeztet, és szöges ellentétben áll azzal a szó legjobb értelmében vett filológusi és irodalomtörténészi módszerrel, amelyet maga a szerző alkalmaz ebben és az általam ismert összes többi művében. Itt valami félreértésről lehet szó, mert úgy tudom, hogy mind a ketten úgy gondoljuk, hogy az irodalmi szöveget elsősorban saját magából kell ugyan megérteni, de ebben a megértésben igénybe lehet, sőt kell is venni minden olyan szövegen kívüli, szövegek közötti mozzanatot, amely hozzásegíthet az adott szöveg (még) jobb megértéséhez. Ebben nem lehet köztünk vita! A141. oldalon a mana (természetfeletti erő a primitív népek hiedelemvilágában) kapcsán azt állítja a szerző, hogy „nem tudhatni", ismerte-e Márai József Attila híres-hírhedt Tárgyi kritikai tanulmányát Babitsról. Nos, „tudhatni", mert ő maga is bekapcsolódott a József Attila-pamflet megvitatásába Cégváltozás című cikkével (Újság, 1930. január 16.; újra közli: Kortársak József Attiláról. Szerk. Bokor László és Tverdota György. Akadémiai Kiadó, Bp. 1987. I. köt. 156.). Az M. S. szignójú cikkíró (akit a szöveggyűjtemény szerkesztői Márai Sándorral azonosítanak) kiáll Babits mellett, és József Attila röpiratát „épp oly túlzott és igaztalan, mint erőszakolt és neveletlen támadás"-nak minősíti. E cikk érdekes adalék lehet Márai és a Nyugat, illetve Márai és József Attila viszonyának történetéhez; ezt azonban Lőrinczy Huba sokkal jobban meg tudja majd írni, mint én ebben a recenzióban. Még egy apró filológiai megjegyzés, kiegészítés. A szerző kétségbe vonja, hogy Lengyel Balázs hallhatta beszélni Babitsot az egyetemen, hiszen amikor Babits egy rövid időre egyetemi tanár lett (1919-ben), az emlékező csupán egyéves volt (242). Csakhogy Lengyel Balázs nem ezeknek az egyetemi tanári előadásoknak valamelyikére emlékezik (csecsemők valóban nem szoktak egyetemi előadásokra járni), hanem Babitsnak egy jóval későbbi felolvasására, amely a bölcsészkar egyik tantermében hangzott el. Hadd idézzem a kérdéses részt Lengyel Balázsnak A Babits-élmény nyomában című visszaemlékezéséből: „láttam és hallottam felolvasni magát Babitsot. Hetedik gimnázista [!] koromban, valószínűleg 35 elején [...] a Fővárosi Népművelés keretében Babits felolvas verseiből. [...] még aznap délután tanúja lehettem, hogy az egyetem egy sivár tantermében, nem túl számos közönség előtt Babits fölolvasta, rossz lélekzetével [!] küzdve elzihálta a Mint különös hírmondót" („Mint különös hírmondó..." Szerk. Kelevéz Ágnes. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp. 1983. 231.). Ebben tehát nem tévedett az interjúkötet szerkesztője. Végül egy olyan apróság, amely valóban „a hóhér akasztása" kategóriájába tartozik. Lőrinczy Huba a 237. oldalon szövegromlásnak tulajdonítja a fenti kiadványban előforduló Zschokke nevet, mert „létezéséről egyetlen kézikönyv sem tud". Pedig elég lett volna felütni a Világirodalmi lexikon 18. kötetét a 247. lapon, hogy kiderüljön: Johann Heinrich Daniel Zschokke (1771-1848) német nyelvű svájci író, pedagógus és történész volt, Pestalozzi és von Kleist barátja, kortársa. Itt is jól működött tehát mind Márainak, mind a szerkesztő Salamon Istvánnak a memóriája. Az a körülmény, hogy Lőrinczy Hubának a kötetben olvasható recenziói nagy pontossággal feltüntetik az ismertetett kiadványokban talált sajtóhibákat is, felhatalmazza a recenzenst arra, hogy ne hagyja említetlenül azt a mindössze négy sajtóhibát, amelyet a könyvben találni tudott. íme: a trienti zsinat (102) bizonyára tridenti; a Jules Renard-a\ (191) helyesen Renard-ral; a konferenciakötet alcímében az hommage szó után tompa ékezetű francia a betűnek kellene állnia (194); a szemlélteti helyett 107
