Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Győri László: Kádár megőrült, Maléter hatvanezer emberrel a Bükkben, a Szovjetunióban kitört a forradalom
legendát ízekre szed, s végül nem marad más eredmény: „Valódi mítoszok és legendák ellen racionális, tudományos eszközökkel nehéz felvenni a küzdelmet, mivel ezek mély érzelmi szükségletet elégítenek ki. Sok esetben (...) akkor sem egészen hamisak, amikor ténybelileg tarthatatlanok, mert mélyebb értelemben igazak." A „valódi mítosz" ugyan nem egészen pontosan értelmezhető kifejezés, hiszen eszerint van hamis, valótlan mítosz is, holott a mítosz - már a szerző szerint is - „egyoldalú, túlzó beállításokat" tartalmaz, de az a megállapítása, hogy „mélyebb értelemben igazak", figura etimologicával élve, mélységesen emberi. Szükségünk van vágyaink azonnali (szinkron) és utólagos (aszinkron) kielégítésére. Romsics Ignác egy egész könyvet szerkesztett a 20. századi magyar történelem mítoszairól, legendáiról, tévhiteiről.2 Ötvenhatról is van benne egy tanulmány, Békés Csabáé, amely azt kérdezi: - Vajon győzhetett volna egyáltalán a forradalom? Nem. Abban a világpolitikai konstellációban semmi esélye nem volt. Igen, de tüntethetnek-e holnap, 1956. október 23-án az egyetemisták? Nem. És mégis tüntettek. Gerő Ernőt elviszi-e az ördög? Nem. És mégis elvitte egy orosz repülőgép. Lesz-e párt az egyetlenegyen kívül? Nem. De lett. Győzhet-e a forradalom? Nem. De volt. Október 22-én nem terjedt el az a hír, hogy Rákosi után Gerő Ernő is kisemmisül, Nagy Imre lesz a miniszterelnök, a foglyok kiszabadulnak, az ÁVO-t, az Államvédelmi Hatóságot feloszlatják, a „beadást", a „beszolgáltatást", a parasztságot sújtó legnagyobb terhet el fogják törölni. Sőt az a szóbeszéd sem terjedt el, hogy november negyedikén hajnalban egyszer csak megszólal az a Kádár János, aki tegnap még forradalomnak nevezte a forradalmat: - Moszkvából jöttem, a játéknak vége. Október 23-ától november 3-áig nem a híreké volt a szó, hanem a tényéké, a cselekedeteké volt a tér. A Corvin köziek, a Práter utcaiak, a szegedi, a veszprémi egyetemisták, a városi, a falusi nemzeti bizottságok, a munkástanácsok nem törődtek az európai status quóval, a világpolitikai realitással, az elemzést a leendő történészekre bízták, sőt egyáltalán nem foglalkoztak a történelemmel, azzal az írottal, amely egyszer majd minden esemény tetemére leszáll. November 4-ével egy új, egy másik történet kezdődött. A forradalomvivők még kitartottak, de már mint ellenállók; a túloldalra, az illegalitásba szorította őket a status quo, a világpolitikai realitás. A kijárási tilalom, a statárium napjaiban egyszer csak felfakadt a szó. Szavak, hírek özönlötték el az országot. Ha volt egy sztrájk, egy utcai menet, egy tragikus tüntetés, egy jel, az illúziónak bármilyen törékeny támasza, azonnal követte a hír, és ahogy egyre messzebb távolodott, egyre kevesebb szállal kötődött a konkrétumokhoz, mert szükség volt az irracionális, ahogy ma mondanánk, a virtuális, az alternatív valóságra. Az ország elvesztette szuverenitását, szovjet kommendánsok parancsoltak, deportáltak férfiakat, nőket, gyerekeket Ukrajnába, a magyar karhatalomnak, a rendőrségnek csupán mellékszerep, egy-egy kis emberagyonverés jutott az oroszok árnyékában. A lehetetlen, a rémület, hogy mindennek vége van, természetellenes, át kell faragni, a vereséget új győzelemnek muszáj követnie. A lehetetlennel szemben képtelen hírekkel hadakoztak. Ezek a hírek, ezek a fikciók, ezek a placebók, ezek az önerősítő szerek gyógyítottak, hiábavaló óhajokat, vágyakat csillapítottak le, nagyítottak föl, úgyszólván a folklórba olvadtak át: a varázslat, a ráolvasás, a vajákolás, a szemmelverés származékai voltak. Ősi védelem, s lassan az egyetlen eszköz, a credo quia absurdum, a non credo ut intelligam. 2 Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Szerk. Romsics Ignác. Bp., Osiris, 2005. 406. p. 44
