Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Gyáni Gábor: A forradalom társadalomtörténeti paradoxonjai

„Előfordul, hogy többszörösen büntetett huligán elemeket, osztályidegeneket névleges foglalkozásuk, jelenlegi munkakörük, vagy származásuk alapján munkásnak tüntetnek fel." Mindeme „anomáliák" kiküszöbölése végett a belügyminiszter-helyettes arra utasítja a BM parancsnokait, hogy „tartsanak eligazításokat beosztottaiknak az osztályhelyzet megállapításának alapvető kérdéseiről." E szerint: „Nem lehet munkásnak vagy parasztnak feltüntetni azt, aki pl. már kétszer büntetve volt, valamint azokat az osztályidegen személyeket, akiket a proletárdiktatúra szorított ki pozícióikból fizikai munkára...". Fontos tehát, hogy: „Az osztályhelyzet meghatározásánál származást, eredeti és jelenlegi foglalkozást együttesen kell alapul venni."6

S mi vajon a helyzet a többi történeti nyommal? Egy további becses történeti forrás az '56-ot illetően évtizedekkel az esemény megtörténte után, zömében 1989 után keletkezett s többnyire írásban is rögzített dokumentum, az oral history. Az interjúk készítői kezdetben az írott források hiányos adatainak a kiegészítése, azok pótlása miatt fordultak nagy elánnal az oral history felé. Némi idő elteltével be kellett látniuk, hogy a forrás erre a célra nem, vagy alig alkalmas. Az oral history történelmi tanúságtételének a hitelessége ugyanis elsősorban nem a múlt így feltáruló képének a valóságosságában, hanem elsősorban abban rejlik, hogy megtudhatjuk belőle: milyen tapasztalatokat szerzett a múltról a kortárs, és főként, hogy milyen emlékképek élnek benne tovább erről a múltról.7 Márpedig az emlékezet révén tovább adott történelmi tapasztalat, illetve a múlt, „ahogy volt", két igen különböző dolog.

Elemezve egy ötvenhatos svájci emigránsokkal néhány éve készített oral history gyűjteményt jutottam arra a következtetésre, hogy az emlékezők „framework-story" jellegű elbeszélései jóval többet árulnak el az érintettek emigrációs élményeiről, a vele összekapcsolódó narratív (identitásteremtő) stratégiákról, mint tényleges '56-os élményeikről. Az emlékezők által a saját ötvenhatukról előadott történetek ugyanis rendre teleologikusak, tehát az utólagos konstrukció jegyeit hordják magukon. Különösen jellemző ez akkor, midőn az ötvenhatban tanúsított viselkedésükről számoltak be vagy adtak számot az emlékezők akkori cselekedeteik motívumairól.8

Kellő óvatossággal kell tehát eljárni mind az elkövetők (a Kádár-kori megtorló apparátus), mind (a zömmel) az áldozatok köréből verbuválódó emlékezők dokumentumainak a történetírói felhasználása során.

***

Elsőként arra keressük a választ, hogy kik voltak a „forradalmárok", pontosabban: mely társadalmi csoportok tagjai reprezentálták magukat a forradalmi megmozdulásokban. Durván mondva három nagy makrotársadalmi csoport körvonalai látszanak kibontakozni: a baloldali, röviden „revizionistáknak" nevezett alkotó értelmiség, köztük nagy számban írókkal, újságírókkal és társadalomtudósokkal; az egyetemi diákok és végül az ipari, főként a nagyipari munkásság. Már most kijelenthetjük: túlzott leegyszerűsítés lenne kizárólag bennük megjelölni '56 jellemző társadalomtörténeti hátterét. Amennyiben

6 Történeti Hivatal, Az érvényes miniszteri, miniszterhelyettesi parancsok, utasítások, közös utasítások gyűjteménye 1957. 6-21/1957. A forrásra Takács Tibor hívta fel a figyelmemet, szívességéért ezúton is köszönetét mondok.

7 Vö. Paul Thompson: The Voice of the Past. Oral History. Oxford, Oxford University Press, 1982., különösen 150-166; Gyáni Gábor: Emlékezés és oral history. In: Uő: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Bp., 2000.128-145.

8 Gyáni Gábor: 56-os menekültek emlékező stratégiái. In: Kanyó Tamás, szerk.: Emigráció és identitás. 56-os magyar menekültek Svájcban. Budapest, L'Harmattan/MTA Kisebbségkutató Intézet, 2002. 135-149.

29