Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül
A vita, az igazi vita ennek a kérdésnek az eldöntését tette volna lehetővé. Ehhez azonban, bármilyen sajnálatos, nem elegendő a két szekértábor néhány emberének az egymásra eresztése, az egymás feje melletti elbeszélés intézményesítése. Ehhez az kellett volna, hogy a fölkérés eleve arra szóljon, hogy valamennyi fölkért előadó explicitté tegye a maga elméleti előföltevéseit, ugyanakkor szembesüljön a másik fél lehetséges ellenérveivel, s így próbálja meg bemutatni a saját pozíció magasabbrendűségét. E kritériumnak azonban a nyolc szövegből legföljebb (s ők is csak megszorításokkal) kettő, a Tverdota Györgyé és a Veres Andrásé felel meg - a többiek, függetlenül attól, hogy melyik oldalon állnak, önmaguk reprodukálására szorítkoznak. Azt s úgy mondják, amit s ahogy eddig is. Eredményeik, amennyiben vannak, nem a vita mibenlétének tisztázását segítik, csak a József Attila-interpretációk számát növelik. Ám ezzel megerősítik az implicit szembenállást, az egymás feje melletti elbeszélés gyakorlatát. Márpedig - közös, tárgyi-tematikai nézőpont híján - a közös föllépést, az egy kötetben való szereplést csakis a vitahelyzet megvilágítása indokolhatta volna. Úgyhogy, véleményem szerint, e konferencia megszervezésével nemigen történt előrelépés. Nemhogy a szóértés nem következett be, de az ellentét valódi természete sem vált explicitté, világosan átláthatóvá. A küzdelem változatlanul jórészt kódolva zajlik, s inkább szociológiai fejleményt kell benne látnunk, semmint tiszta érvek világossá tett kontextusban zajló intellektuális mérkőzését. * A kívülálló - „kibicelő" - olvasó számára (s bizonyos értelemben az irodalmár szakma egy része is e körbe tartozik) a „legizgalmasabb" kérdés változatlanul az: ki hová tartozik, ki melyik szekértábor tagja? Ez kétségkívül legitim kérdés, nem árt tudni, hogy ki hol áll. Ilyen szempontból e kötet nem ad könnyű eligazítást. A szerzők nem beállítódásuk szerinti tömbökben, a pro és kontra logikája szerint vannak csoportosítva, hanem óvatos szerkesztői eklektikával, vegyesen. Az első írás pl. a Kulcsár Szabó Ernőé, ám őt nem saját iskolája tagjai követik, hanem vitafele, ellenlábasa, Tverdota György, majd őt - rácáfolva még az egy király egy cigány logikájára is - a vele kétségkívül szövetséges Veres András. A kötetet pedig, nagyon jellemzően, az a Szegedy-Maszák Mihály zárja, aki - bár mára nyilvánvalóan meglazította kapcsolatát korábbi legfőbb szövetségesével, Kulcsár Szabó Ernővel - még önmagában sem döntötte el, hogy „jön-e vagy megy". (Idézet a szakmai folklórból.) Magam, a kötetet olvasva, úgy vélem, nem is két, hanem legalább három csoport különíthető el. Az egyik Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár-Szabó Zoltán és (talán, de korántsem egyértelműen) Fried István hármasából áll. A másik, velük szembenálló csoport tagjai Tverdota György, Veres András és N. Horváth Béla (ebben is a hangadó igazában csak az első kettő). Bókay Antal, Szegedy-Maszák Mihály s a más összefüggésben is értelmezhető Fried István hovátartozása már nem egyértelmű, sem ide, sem oda nem lehet őket nyugodt szívvel besorolni. Bókay pl. az első csoport nézőpontjából alighanem Tverdotáékhoz tartozik, Tverdotáék szempontjából pedig Kulcsár Szabóékhoz. Annyi bizonyos, ő „régi" József Attila-interpretátor, nézetei saját fejlődése során, többé- kevésbé szervesen bontakoztak ki, beállítódása ugyanakkor erősen teoretikus indítékú s fölépítésű. Ám, s ez élesen elkülöníti Kulcsár Szabótól, teoretikus mintái nem a német hermeneutikából, hanem egy (pszichoanalitikus inspirációkkal vegyített) angolszász filozófiából származnak, s a filológiai megalapozottság őt sem jellemzi. Vitakérdés lehet: a fölkért, s e kötetben is szereplő szerzők reprezentálják-e a kutatás valóságos tagoltságát. Ha, bár megszorításokkal, de elfogadjuk reprezentatívnak e szerzői kört, az itteni személyi összetétel legalább két fontos következtetés levonására ad lehetőséget. Az egyik: a magyar irodalomtudomány a filológus alapozású, szociologizáló megközelítésektől a teoretikus ambíciók képviselete felé mozdult el, s a „figurativitás", 93
