Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Monostori Imre: Sárközi Márta és a (második) Válasz

továbbá „a zsidók megbocsáthatatlan feledékenysége" is, amidőn a korábban zsidókat bújtató apácákat szétzavarták, akárha ők is üldözők lettek volna, de ugyancsak háborgott, amikor Németh László az „új", a Kádár-rezsimtől 1957-ben elfogadta a Kossuth-díjat. Mélységesen hálás volt Bibó Istvánnak az 1948-ban megírt hatalmas zsidó-tanulmányért. Bibó István menye szerint: „A minden mélységet áthidaló szolidaritáson alapuló barátságuknak ez lehetett (...) a gyökere". Bibó tanulmánya föltárta a múltat, bevilágított az akkori jelenbe és Sárközi Mártát megerősítette lelki békéjében.

„Küldetéstudata volt - mondja róla Gyapay Gábor a kötetbeli egyik interjúban - valahogy biztos volt benne, hogy őt baj nem érheti." Tömérdek gond és baj közepette tartotta életben - jószerével egyedül - a Választ. És mindez korántsem csak anyagi természetű volt, hanem szellemi és erkölcsi erőfeszítések, helytállások sokasága is. Bámulatosan sokat vállalt magára más emberek problémáiból, zűrjeiből, zavaraiból, gondjaiból. Miközben - a Válaszban megjelenő írások alapján - hol lezsidóbérencezik, hol lekereszténybérencezik. De ő mindvégig akaratos volt, természetes mohósággal akarta, amit jónak, értékesnek gondolt.

Megfogalmazódik a kötetben, hogy „Sárközi Mártában óriási és kielégítetlen szere- tetvágy volt" (Halda Aliz), aminek a gyökerei szintén a gyerekkorba nyúlnak vissza. Ezzel együtt - vagy tán ezért is „Félelmes nyelvű »szellemi központ« volt, kegyetlen szellemességgel tudott gúnyolni, néha még azt is, amit maga is szentnek tartott" (Vargyas Lajos). De saját kezűleg, sürgősséggel vitte el olykor a honoráriumot a legnagyobb ínségben élő Válasz-szerzőknek, aztán ajándék fürdetőkáddal állított be Fodor Andrásékhoz kisfiúk születésekor, s „egy hétig naponta járt fürdetni Dávidot" (Fodor Andrásné). Létformája ellentéte volt a neveltetésének - holott intellektuális lény volt elsősorban. A természethez való erős vonzódása „valódi volt, elementáris, de volt ebben a puritánságban kacérság, játék és gőg" (Halda Aliz). Vaskosan igazságtalan is tudott lenni persze, ám nemigen dönthető el, mennyire gondolt komolyan egy-egy sértést. Egyébként is: „nemesen destruktív" (Lator László) alaphelyzetből ítélkezett gyakorta. „Szomorúnak, elkeseredettnek sosem láttam" - mondja a beszélgetésekben Király Béla. Holott valójában volt ő szomorú is. Különösen 1956 után. „Csak ha embert látok, borul el a kedélyem" - írta például Illyésnek 1960 tavaszán.

*

1947 áprilisában meglehetősen nyersen adja Erdei Ferenc miniszter - volt barátjuk- tudomására: „én nem tudok egyébként, mint nyűt kártyával játszani". Összecseng ez az önvallomás a későbbi róla szóló jellemzésekkel, melyek szerint „küldetéstudata", magabiztossága védte meg a lehetetlen politikai és erkölcsi helyzetekbe keveredéstől. A nyíltság, a keménység és a rosszat taszító értékhűség, értékelvűség. Másfelől pedig: különleges képessége a barátságra. És az antibarátságra. A Menedékház talán legszebb vonulatai és legkegyetlenebb részei, részletei, végül összeálló folyamai éppen erről szólnak. Vagyis- mondhatni - mindig és mindenütt ott vannak. Szinte szétfeszítik a (nem létező) könyvkeretet.

Érdemes két példát, „esettanulmányt" kinagyítani a rengetegből: a Pilinszky Jánoshoz és a Németh Lászlóhoz fűződő barátság természetét. Pilinszky volt számára a „Liebe auf erster Blick." Pilinszky is rajong érte, de idővel valahogy - természete szerint - érzelmileg eltávolodik tőle, talán elkényelmesedik, olykor magyarázkodik, persze önmagát hibáztatva. Néha körmönfontan, Sárközi Márta számára túlságosan bonyolultan. Az egyik ilyen apályos pillanatban (1954. május 7-én) ezt veti papírra válaszlevelében S. M.: „Akkor jöjjön, amikor jólesik. (...) Az »undoksá^« nem akadály: arra valók a barátok, hogy akkor is kibírják az embert, mikor undok. Én pedig egyáltalán nem vagyok »jó« Magához,

110