Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Fekete J. József: Utazás a Lakatlan szigetre

ismét Fűzi László szavaival élve: a világirodalomban a borgesi modellben tisztelt virtuális valóságba való belépéshez. Az utazások után tehát a szigetre vonulás bizonyult egyedüli lehetséges választásnak. Ez a sziget-lét, miként Szentkuthy viszonylatában minden, különleges, sajátos és több oldali értelmezést kíván. Németh Lászlót az irodalomtörténet azon kevesek közé sorolja, akik bátorító szavakkal üdvözölték Szentkuthy munkáit, ugyanakkor nem bizonyítható, hogy Szentkuthy emiatt deklarálta volna Némethet „legjobb barátjaként". Kapcsolatuk bensőségességét az is szemlélteti, hogy Szentkuthy Németh halála után is fontosnak tartotta, hogy megválaszolja annak egy, bár ötven évvel korábban felvetett gondolatát. Egy vasárnap délután, felső-gödi közös sétájuk során Németh szembeállította a dunántúli tájak emberszabású mivoltát a végtelen tengerek, pusztaságok és alpesi csúcsok embertelenségével. „Én, válaszképpen, a szigetek iránti lírikusán megszállott rajongásomról beszéltem - írta Szentkuthy16: a párisi Notre Dame szigeten épült, Óceánia szigetei Földünk életének, koralloknak, őskori idoloknak titokzatos és »geo-vallomásos« csodái, Vénusz is Ciprus szigetét választotta, az Apokalipszist író szent János apostol Patmos szigetén hallgatott a Sas diktálására, kamaszkorom megvalósult álma Capri éjkék, mélykék, barlangos szigete volt, - és: nem sziget-e az öt világrész?"

Miként a sziget-lét sajátos megvalósulása az olvasás és az írás külön bejáratú világa, úgy ennek a sziget(en)-létnek igazi robinzoniádja a naplóírás. Szentkuthynak a százötvenezer oldalt meghaladó, még életében 25, illetve 50 évre zárolt óriásnaplója mellett van irodalmi szándékkal készített naplója is.

Amennyiben a regény az „alvilágban bolyongó Orpheus, a valóság sötét titkai közt tévelygő agy örök jelképe", úgy a napló szigete „a gondolkodásnak élő ember Belső Tere. így természetesen metafora is; a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája."17, vagy ahogy Szentkuthy folytatná e gondolatot, egy köztes hely az ultra-titkos gyónás és a ledér exhibicionizmus között: „Akarom, hogy most, rögtön lássa az egész világ, amit ide feljegyeztem. Teatralitás? Kínoz, hogy ez csak napló, csak outre-tombe, és nem mű. Mikor naplót akarok kiadni, akkor a halált akarom legyőzni - látni akarok valami olyat, amit rendesen sohase láthat az ember: egy órát legalább a saját halála után."18

Szentkuthy 1939-től vezette naprakész rendszerességgel és módszeresen naplóját. Amikor betegsége akadályozta19, titkárának, Tompa Máriának diktálta gépbe a kötelező napi gyónás, önvizsgálat, reflexiók lecsapódásának diáriumát. Mindent le kell jegyeznie, mert csak az válik számára valósággá, amit leír - mondta el az 1988-ban megjelent hatalmas interjúvallomásában, a Frivolitások és hitvallások20 oldalain. Természetesen nem csupán a dühödt lejegyzésvágy motiválta a naplóírását, hanem az önmagával és művével

16 A varázskert. Budapest. 1986/május.

17 Fűzi László.

18 Fájdalmak és titkok játéka. 109. o.

19 „Annyit dolgozott, hogy a szervezete, a teste fellázadt a szelleme ellen, s a pihenés e borzalmas formáját, a depressziót választotta. Az esze persze tiltakozott a kényszerpihenő ellen" - nyilatkozta az említett betegségről az író titkára és munkatársa, hagyatékának gondozója, Tompa Mária. (Virágszál a bandzsa kisfití sírján. Kovács Boglárka Interjúja Tompa Máriával. Népszabadság. 2001. március 17.)

20 ,,[a Frivolitások és hitvallások] minden eddigi Szentkuthy-műnek valóságos summája, egyúttal az író életregénye is [...] De nevezhetnénk irodalomtörténeti regénynek is ezt a vallomáskötetet, vagy kultúrhistóriai kisenciklopédiának, ha pozitív ismeretek iránt érdeklődünk, melyek Szentkuthy írói munkásságával szoros kapcsolatban állnak vagy állhatnak...[...] nem fontosak a vallomások úgynevezett igazmondásának a határai: nem az igazolhatóságuk a dicséretes, hanem az elhitető erejük a lényeges." Bori Imre: Fréziák és barkák, in. Bori Imre: Hétről hétre. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998. 101-102. o.

101