Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal
- Este van - mondta szomszédom lengyelül, de idegen akcentussal. Olasz újságíró volt az illető, hazafelé tartott, csak arra emlékszem, hogy Mario volt a neve. Amikor elmeséltem neki, hogy hova megyek, miért megyek, hogy életemben először utazom külföldre, és igazából semmit sem tudok, elnevette magát, aztán valami olyasmit mondott, hogy ne izgulj! - és megígérte, hogy segít. Ettől kicsit jobb kedvre derültem, kicsit biztosabban éreztem magam. Szükségem is volt erre az érzésre, mert hiszen Nyugatra utaztam, és arra neveltek, hogy a Nyugattól félni kell, mint a tűztök Sötétben repültünk, még a pilótafülkében is csak alig-alig pislákoltak az izzók, amikor a repülőgép minden alkatrészét uraló feszültség, a teljes fordulatszámon működő motorok zaja gyöngülni kezdett, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lett; az út végéhez közeledtünk. Egyszer csak Mario megfogta a karomat, és az ablakra mutatva így szólt: - Nézd csak! Kinéztem, és elakadt a lélegzetem. Alattam a sötétséget, amelyben addig repültünk, széliében és hosszában fények töltötték ki. Intenzív, szemkápráztató, villogó, szaggatott fények. Olyan érzésem támadt, hogy ott lenn valamilyen folyékony anyag izzik, amelynek csillogó felszíne fényesen lüktet, föl-alá emelkedik, szétterül és összehúzódik, mert az az egész világító kép valamiféle élő, mozgással, vibrálással, energiával teli anyag volt. Életemben először pillantottam meg kivilágított várost. Az a néhány város és városka, amelyet addig ismertem, lehangolóan sötét volt, ott sosem láttam kivilágított kirakatokat, színes neonreklámokat, az utcai lámpákban, ha egyáltalán voltak ilyenek, gyönge izzók világítottak. Egyébként is, kinek kellett volna a fény? Esténként az utcák kiürültek, autóval meg nem nagyon lehetett találkozni. Ahogy leszálláshoz közeledtünk, a fényben úszó táj egyre közelebb került és egyre nagyobb lett. Végül a repülőgép odakoccant a betonhoz, reccsent, nyikor- dult egyet. Megérkeztünk. A római repülőtér hatalmas, emberekkel teli, csupa üveg épülettömb. A meleg estében forgalmas, tömött utcákon át utaztunk a városba. Járművek, zaj, fények, hangzavar - mindez narkotikumként hatott rám. Időnként elvesztettem tájékozódási képességemet, nem tudtam, hol is vagyok. Úgy nézhettem ki, mint egy erdőből szabadult állat: zavarodottan, kicsit rémülten, tágra nyitott szemmel próbáltam körülnézni, észrevenni, felfogni a dolgokat. Reggel a szomszédos szobából beszélgetést hallottam. Felismertem Mario hangját. Később megtudtam, hogy a vita arról folyt, hogyan kellene engem normálisan felöltöztetni, mivel én á la Varsói Szerződés '56 öltözékben érkeztem Rómába. Vagyis szürkéskék csíkos sávoly öltönyt viseltem - kétsoros zakót elálló, szögletes válltöméssel, hozzá túl hosszú, széles nadrágot jókora hajtókával. Az öltönyt világossárga nejloning és zöld színű, kockás nyakkendő egészítette ki. Lábamon mindehhez masszív, vastag szegélyű félcipő díszelgett. A Kelet-Nyugat szembenállás ugyanis nemcsak a lőtereken létezett, hanem az élet minden más területén is. Ha a Nyugat könnyedén öltözködött, akkor a Kelet, az ellenállás okán, nehézkesen, ha a Nyugat testhezálló ruhákat hordott, akkor a Kelet, épp ellenkezőleg, lötyögő, tágas, kilométerekre elálló öltözéket 47
