Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - Villányi László: (bolondnak nézhetett a tükör...); (ha csak akkor...); (romantikus csónakázásra hívtam...); (szerelem, az álom...); (tétován álldogáltam...) (versek)

nyáréjszakába, már fölfalta szerelmünket, ilyesmire

gondoltam, meg hogy hiába volt egyforma kulcsunk, hiába hajtogattuk egymásra ruháinkat, hiába keveredtek össze

könyveink, CD-ink, hajszálaink, pedig kigyúrtam hátából a fájdalmat, megnyírta hajamat, s már-már fogalmazni kezdtem egy otthont, ahova lehetetlen beköltöznünk, így hát végérvényesen a miénk, jöhet jégeső, földrengés, megmarad mindörökké, bőrünkön folyónk fénye, fekszünk fáink illatában, ahonnan lehetetlen elköltöznünk, valami hasonlót írtam volna, de még a szavaktól is megfosztott a szerelmi kín

(tétován álldogáltam...)

tétován álldogáltam, hiába köszöntünk el egymástól, végül visszaszaladt értem, szavak nélkül kért, maradjak reggelig, s hagyta, hadd mondjam ki én, szertefoszlott dédelgetett melankóliám, minden komolyságom, tetőtől talpig sárgulhattam az irigységtől, a napnál világosabb lett akkor is, a költői fantázia nyomába se érhet a múzsainak, a postás barna táskájába került a levél - bár a teljességnél, ha pillanatnyi teljességnél is, több semmi nem lehet, jövőjük van és Magában igen nagy hajlam a harmóniára -, futottam utána, könnyedén futottam végig a Liszt Ferenc utcán, hogy beteljesítsem a még önmagának se bevallott titkos gondolatát, hogy erre - is - vágyott, kiválasztott magának egy könyv, odahívott a polchoz, csak alá kellett húznom a beszélgetéseinket ismerő, pontos mondatot - ideje van az életnek és ideje van az életről való

tanúskodásnak -, át akartam írni rossz álmait, egyetlen kép, történet se kínozza, ne legyen fájó ébredése, hatalomból elég is lett volna ennyi