Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Csiki László: Kutya a háznál (regényrészlet)
A szoba olyan volt, mint az ajándékba küldött dobozban. A dobozbeli szoba nem sugallatos vázlat volt, hanem maga a valóságos szoba, méretében különbözött csupán. Az kicsi volt, és így elviselhető, még szerethető is akár. Ez a szoba, a valódi volt vázlatos, ez volt másolat - az eredetije nélkül -, de így, valóságosan semmit nem sugallt, csak a nyomorúságot, aminek a kisszerűsége a legnehezebben elviselhető. A köznapisága: napra nap, végehosszan. Csak a lavór hiányzott és a feszület. Fantázia szüleménye volt a lavór és a feszület. Ezekre telt. Em sem volt valóságos. Még csak nem is hatott valóságosnak. Bement előttem a szobába - a szobájukba -, én megálltam az ajtójában. Félig a dobozban. Vörösre festette a haját. Hennaszínűre. Fakó rózsaszín volt valójában. Halott volt a haja. Kicsi, szögletes, fehér lett az arca, és valahogy: sík. A szeme kifeszült abban a síkban. Vastagon ki volt festve a szeme, és szálkás mintás, drapp, szoros, vastag kiskosztümöt viselt, vastag talpú csizmát. Repedezett bőrű, sófoltos csizmában állt az asztal mellett, megtámaszkodott a lapján.- Mondjad - mondta. - Elkések.- Nem zavarlak - mondtam.- De zavarsz - mondta. Kint az utcán azt mondtam magamnak: bábu. Hangosan mondtam, szállt szájamból a pára. 7. Alvás kilencig. Ezt írtam a naplóba. Kilencig ültem a kis asztalnál, a tükör előtt. Nyolc évvel ezelőtt ez a Kutya leült velem szemben, s olyan képet vágott, hogy attól úgy néztünk ki az asztal két oldalán, mint holmi hivatalos tárgyalófelek. Még ásványvíz is állt közöttünk. Úgy festett Kutya, mint mikor a tizenhatodik senki nagy elhatározásra jut, és meghatódik saját bátorságától. Tényleg tárgyalni akart, pedig hajdan én tanítottam onanizálni. Kínálnivalója is volt az alkuhoz, és ettől fontosnak vélte magát. Szóval elmész, mondta Kutya. Négy ember tudta a városban, hogy évek óta készülődöm, folyamodom, kérvényezek, közülük kettő azt is, hogy miért. Miért hiszem azt, hogy muszáj. Kutya nem volt sem a négy, sem a kettő között, mert Kutya senki sem volt, azon felül az unokaöcsém. Ez mondhatni védettséget biztosított neki a lelki és politikai mélakórommal szemben. Az is jó volt neki, és azzal nekem, hogy olyan jelentéktelennek született - vagy azzá vált -, hogy nem bíztam rá a titkaimat. Habár éppen a jelentéktelensége miatt vallhattam volna neki holmi szeszgőzös éjszakán, csak hogy ne a falnak mondjam. Akkor még felügyelő tanárként szórta a taslikat a lánybentlakásban Kutya, és dús hajat viselt. Olyan gyáva volt, még hazudni sem mert: sose hencegett el, mint a kollégái, hogy hány bentlakó csitrit fektetett fel szilenciumi délutánokon a tanári szoba asztalára, minthogy nem is érintette meg őket másként, mint fegyelmezőleg. Olyankor is elnézést kérve kuncogott. A lányok meg még csak nem is utálták. Ennyi volt Kutya életrajza, 7
