Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
gratis munka Egyre inkább hajlok az egészséges önzés mint írói létmód megvalósítására. Eddig úgy mentek a dolgok, hogy mindenki nyakra-főre jelentkezett, telefonált, e-mailezett, táviratozott, taxit küldött, ha valami fontos volt NEKI. Levetkőzve ama végtelen jószándékúságot, mellyel mindezen üzenetekre reagáltam, most szeretnék egyfajta mérlegelő álláspontot elfoglalni. Igenis nem kellemetlen dolog lemondani ezt vagy azt a megbízást. Nem kellemetlen visszautasítani, súlyozni, kapásból összeget mondani. Annak felismerése ez, hogy energiáim, ha hatványozhatok is, végesek, s főként nem ingyenesek. Csúnyán hangzik, de így van. Eddig ki-ki bérmentve húzgálhatta, sütögethette, nyammoghatta idegeimet, izmaimat, rostjaimat. Mindennek mostantól ára lesz, tessék, kilóra kimérem. Sőt, ha akarom, el sem adom. Eléldegélek rajta magam. Barátokkal, jó ügyekkel teszek csak kivételt. Fel vagyok készülve a szemrehányásokra, miszerint ej-ej, nem ezt vártuk a finomlelkű poétától stb. Ezt hívják öregedésnek? Lackfi János gumicsont Amikor 1990 tavaszán az urnák elé vonultunk, hogy megválasszuk a hosszú évtizedek után végre ismét népakaratot képviselő országgyűlés tagjait, nagyon sokaknak határozott reményeik voltak abban a tekintetben, hogy a „közpolitika" (az államelmélet, a parlament, a publicisztika) végre az ország (az egész magyarság) legfontosabb tennivalóira fogja összpontosítani figyelmét és tevékenységét. A mögöttünk lévő Kádár-korszak évtizedeinek egyik leginkább szomorú tapasztalata ugyanis éppen abban volt, hogy a közélet többnyire álkérdésekkel foglalkozott, és a valóságos gondok és feladatok a legkevésbé sem tartoztak a nyilvános politizálás, egyáltalán a nyilvánosság fórumaira. Tulajdonképpen a magyar országgyűlésre sem, amelynek a televízió által közvetített ülései inkább emlékeztettek valamilyen rituális eseményre, mint arra a parlamenti munkára, amelynek néhány pillanatát az osztrák, a német, a francia vagy az angol parlament munkájába bepillantást engedő (külföldi) televíziós műsorok jóvoltából megismerhette a magyarországi polgár. Kezdetben mintha igazolta volna a nagypolitika a demokratikus közélet iránt erős nosztalgiát tápláló polgár reményeit. Az első demokratikus kormány és az első demokratikus országgyűlés, úgy tetszett, valóban az ország legfontosabb tennivalóival foglalkozott: az idegen katonaság kivonásával, a nemzetközi erőtérben való új elhelyezkedéssel, a rendszerváltás áldozataivá váló szegényebb rétegek szociális ellehetetlenülésével, a szétzilált magyar gazdaság talpraállításával, az infláció megfékezésével és így tovább. Aztán lassanként kezdték elborítani a nagypolitika színtereit a mesterségesen gerjesztett ügyek, a lényegében felesleges álviták, a politikai pártoknak az az általános igyekezete, miszerint az ország előtt álló fontos feladatok helyett mindenekelőtt arra összpontosítsák erőiket, hogy miként lehet lejáratni, a hatalomból kiszorítani vetélytársaikat, most már nem „politikai ellenfeleiket", hanem „ellenségeiket". A politikai élet intézményeiben, értve itt magát az országgyűlést, a pártpolitikát és a publicisztikát, lassanként kiépültek a látszatpolitizálás, a virtuális politizálás eljárásai. Hogy ennek valójában mi a háttere, az nehezen lenne megválaszolható. Szó lehet itt arról, hogy a politikacsinálók nem igazán alkalmasak az ország gond77
