Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
fölöslegről Gyerekkoromban, amikor szokás volt sorba állni a banántól kezdve a személygépkocsin és a farmernadrágon át a telefonvonalig sok mindenért, valaki elmagyarázta, hogy ahol nincs —* hiány, ott fölösleg van. Olyan nincs, hogy valamiből pontosan annyi van, amennyi szükséges. Ha tényleg fedezni lehet a szükségletet, akkor ~ beszélhetünk (ami tulajdonképpen szintén hiány, a kereslet hiánya). Azóta eltelt harminc év, és most együtt élünk a fölöslegekkel. Az eladhatatlan javakon és árucikkeken túlmenően fölösleges a munkaerő, hiszen munka- nélküliség van. Fölösleges a tudás, hiszen az álláskereső fiatalokat gyakran azzal a megokolással hajtják el, hogy „túlképzettek". Fölösleges az ész, de nem úgy, mint a Kádár-rendszerben, amikor Petri György joggal állíthatta, hogy zuhog az ész a gazdátlan tényrakásokra, mivel mostanában a tényrakásoknak van gazdájuk, és ettől függetlenül zuhog rájuk az ész. Ellenben a tény gazdák többnyire szabadulni próbálnak tényeiktől, amiből következik, hogy a tények is fölöslegesek, akárcsak a róluk való beszámoló híradások. A Kádár-rendszerben, ha valaki tréfásan kijelentette, hogy „szép lehetsz, de okos nem", az egy hiányról, az emberi méltóság hiányáról szólt; az emberi méltóság jelenleg is hiánycikk, ellenben szépségből és okosságból fölösleg mutatkozik, legalábbis bizonyos népszerű televíziós műsorokban. Fölösleg van színekből és formákból, gondoljunk az útszéli óriásplakátokra. Fölösleg van fényből, ezt jelzi a -* fényszennyezés kifejezés, piha. Fölösleg van jó hangzásból, ezt jelzi a „háttérzene" kifejezés, brr. Fölösleg van ízekből és illatokból, nem mondok példát, a tapintást pedig nem tudom. Mindenekelőtt azonban emberből van fölösleg, erről tanúskodik a „túlnépesedés" fogalma. A fölösleges emberről a XIX. századi álmodozó orosz értelmiségiek jutnak eszünkbe, pedig mennyivel fölöslegesebbek náluk az ezredvégi hajléktalanok, továbbá - hogy egy magyar politikus elhíresült minősítését idézzem - a szellemi homlessek. De az ember nemcsak egyénileg fölösleges, hanem elsősorban tömegesen az. És... és ezen a ponton megállók, mert nem akarok oly messzire tekinteni, amilyen távlatot sugall ez a felsorolás. Inkább maradnék a magam szűkebb körében. Beszélhetnék egy könyvkiadóról (nem az én kiadóm), aki azt állítja, hogy túl sok a könyv, és beszélhetnék egy folyóirat-támogató kuratóriumi tagról, aki azt mondogatja, hogy túl sok a folyóirat, de engem az ő fölöslegeik nem érdekelnek. (Más kérdés, hogy véleményük romboló hatású). Én a magam fölöslegéről beszélnék, ami egyszersmind -> hiány is. Munka közben mindig az az érzésem, hogy nem tudok eleget hőseimről és körülményeikről. Bekezdésről bekezdésre felmerülnek olyan kérdések, melyekre nem tudom a választ, és a válasz hiánya megbénít, megakaszt, kizökkent; hogy továbbléphessek, utána kell járnom. Viszont minél többet tudok, annál több a kétely és a bizonytalanság. Volt már eset rá, hogy az ötletek és tudnivalók növekvő terhét egyszerre csak ledobtam magamról, félretettem jegyzeteimet, és néhány hétig tartó intenzív felejtés után egyszerre csak megbirkóztam azzal a feladattal, melynél azelőtt a részletek ismeretében elakadtam. Nádasdy Kálmánról mesélik, hogy amikor egy rendezőnövendék lelkesen így szólt hozzá: „Van egy ötletem!", ő azt felelte: „Dobja el!"; ezt a jó tanácsot érdemes, ha nem is mindig megfogadni, de mindig észben tartani. Márton László 73
