Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
van itt?" - néz ki K. érdeklődve. „Piac" - mondom. Amire beérünk a Magherura, észrevehetően sötétedik. Kóválygunk a homályos utcákon, sok a koldus, az utcakölyök. Egy élelmiszerüzletben vehetnénk szalámit is, de kiderül, hogy csak bukaresti személyivel rendelkező vásárlóknak adnak. Áruházakba megyünk be, mindenütt rengeteg ember, zoknikat veszünk, játékokat a lányoknak. „Reméltem, kapunk narancsot" - suttogja K. Ránézek. Nevet. Beugrunk még a Berlinbe is egy sörre, de persze már régen nincs itt sem német sör. Valahová mégis be kell húzódni. Kérünk két pohár sört, ihatóbb, mint a Prahovában. Olvasom a Kísértet- házat. K. egy újságot forgat. Hat fele bumlizunk ki egy zsúfolt trolival az Északi pályaudvarra. „Ez nem fog késni" - vigyorgok, és egy élelmiszerüzletben veszek egy üveg Bacchus konyakot. A peronon, a homályban kóstolgatjuk, minősíthetetlenül rossz. „Ettől a kutyák is megvesznek, a veszettek pedig megdöglenek"- mondom, s legszívesebben eldobnám, de még hosszú út áll előttünk. Húsz perccel az indulás előtt áll be a máramarosszigeti gyors. Felülünk. A kupéban félhomály, nem lehet olvasni, pedig érdekel a Kísértethdz. Már a gyűlésen is belebeleolvastam, s foglalkoztatni kezdett a dél-amerikai helyzet. Mintha ezekben a sorsüldözött, elátkozott országokban csak egy természetes állapot létezhetne: a totalitárius diktatúra, amelyet iszonyú szenvedések, vér, áldozatok árán időnként megbuktatnak, s akkor jön az általában szívszorítóan rövid ideig tartó köztes szituáció, valamifajta bátortalan és szájtépő parlamenti demokrácia, ami a nyomor és a szervezett munkásmozgalom agitátorainak hőzöngései, a szakszervezetek hőbörgő vezérei és az agilis diákok agitációjának hatására kezd balra tolódni, és Isten kegyelméből máris megindítja az ellene való jobboldali szervezkedést. A bolsevik agitátorok mellett megjelennek a CIA-ügynökök, a titkosrendőrök, a spiclik, és jön a legtöbbször nyugtalanítóan rövid lejáratú puccs, és a hős katonák átveszik a hatalmat, stadionokba terelik a gyanús személyeket, tarkón lődösik őket, s elszabadul a terror, amelynek végén, az ENSZ-bírálatokat is figyelembe véve, egy általában önjelölt népboldogító veszi át a hatalmat, jólétet és boldogságot ígérve meggyötört népének. És kezdődik minden elölről... K.-nak változatlanul fázik a lába. A kupéban hideg van, a fűtés, ha megindul, csak a vonat indulása után indul meg. Intek, húzza le a csizmáját, először a jobb, majd a bal lábfejét veszem kézbe, masszírozom, melengetem. Hét óra két perckor zötyögve indul meg a vonat, és váratlanul népesül be a fülke. A folyosón is állnak, noha ez első osztály, s kétlem, hogy ide szólna a jegyük. Hideg van, nem mint hajnalban, semmi jel nem mutat arra, hogy beindul a fűtés. Reménykedünk még, de szívünk mélyén sejtjük, hidegben fogunk utazni. Előhúzom a konyakot, undorodva húzzuk meg. „Ez legalább melegít" - mondom. „Iszonyatos íze van"- fintorog K., és visszahúzva csizmáját kimegy a sötét folyosóra. Követem. Van nála krumplicukor, majszoljuk. Két öreg állingál mellettünk. Az egyik, amint újdonsült komájának megvallja, kászoni, de meg kell adni, fantasztikusan rögtönöz románul. Amikor inni akar, követhetetlen, ám tagadhatatlanul elmés logikával mondja: „trebuie sa bem, e intuneric", és rám kacsintva magyarul ismétli meg: „inni kéne, mert bésetétedett!" Magas, borostás férfi áll meg mellettünk, megcsap a cujkaszag. „Dumneata esti ungur, sau bozgor maghiar?"14 - kérdezi. Elönt a düh, emelt hangon válaszolok. Azonnal meghunyászkodik: „Pót sa fii si 62
