Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai

mintha keresnének valamit. Egy pléhbödönben tűz ég. A bódék előtt sorok. Megfogom K. meleg kezét, átvonszolódunk a fák között, talpunk alatt csikorog az alattomos pocsolyákat borító vékony jégkéreg. A Prahovita már nyitva van, a pult előtt, a félhomályban úgy állanak a részegek, mintha nem is mentek volna haza az este, mintha egész éjszaka itt rostokoltak volna. Teát kérek, a fiatal pincérlány mogorván közli, hogy várni kell. Odamegyek a bárpulthoz és mélyen a bárosnő szemébe nézve, halkan vodkát rendelek. „Numai dupa zece - néz vissza meglepetten, aztán megismer és elmosolyodik. - Cum e in provincie?"10 - kérdezi, s két perc múlva kávéscsészében szolgálják fel a vodkát, vagy valami hasonló, mindenesetre színtelen italt. Iszonyatos az íze. Kedvetlenül kortyolgatom, marja a torkom, de kissé felmelegít. K. megvárja a teáját, vodkája felét beletölti, másik felét áttolja nekem. A kocsma előtt az úton két személygépkocsi rohan egymásnak. A részegek azonnal kitódulnak, bámulni az ingyencirkuszt. Az ajtó nyitva marad, leng, nyikorog a huzatban. Az egyik úrvezető kiszáll a kocsiból és kezét dörzsölgetve, kétségbeesetten hajtogatja, neki kilencre ottan kell lennie. Azt természetesen nem fejti ki bővebben, hogy hol? Öltönyös, középkorú férfi, szemüvege állandóan az orrára csúszik, sálja kibomolva lobog a nyaka körül. Mintha nem is lenne magánál. A másik idősebb, barkós úr, bőrkabátban, ki sem száll kocsijából, dühtől eltorzuló arccal szidja a másikat. Szerinte neki volt elsőbbsége. Szirénázva érkezik a mentőkocsi, de amikor a sofőr látja, hogy minden rendben, sebesült nincsen, azonnal hajt tovább. A zsaruk is befutnak, és faggatni kezdik a férfiakat. Most már a barkós is kiszáll, és bőrkabátját összefogva magyaráz valamit, szavait elsodorja a szél. A rendőröket észlelve, a részegek, mintegy parancsszóra kullognak vissza a kocsmába és becsukják az ajtót. Odamegyek a bárpulthoz, fizetek. „De múlt nu ai fost pe la női, domnu Loti..."11 mosolyog a bárosnő. Eléje tolom a visszajáró pénzt s megjegyzem: „...nici la provincie nu e prea usor."12 Nevet.

Künt kellemetlen, hideg szél fogad. Hideg van. Megmutatom K.-nak a troli megállóját, az beviszi egészen az Intercontinentálig, onnan már elboldogul. „Egykor itt találkozunk. - mutatom. - Addig biztosan vége lesz a gyűlésnek. A tér másik oldalán áll meg a busz" - mutatom. Bólint. Nézzük a Lenin-szobrot, majd a Scinteia házat. Tényleg olyan, mint egy túlméretezett torta. Az őrült cukrász álma. Valószerűtlen az egész, mintha hajnali álmom folytatódna, tehát mégiscsak megtaláltam a kijáratot, kiszabadultam a házból. Az ónszínű égen varjúraj húz el, pillanatokra mindent betölt az iszonyatos károgás. Jön a busz. Arcul csókolom K.-t, felsegítem zsebre tett kézzel, egy gyufásdobozt rugdosva indulok a ház felé. Fél tíz van, a nap még sehol. Lehet ma nem is látjuk, már nem akar kárpótolni semmiért? Nézem az újra feltűnő és a szobor felett keringő varjakat. Vladimir Iljics arca eltökélt, ha valaki, hát a munkásosztály nagy tanítója tudja, hogy mit akar. A szobor előtt, a jeges talapzaton lábatlan koldus ül, és behunyt szemmel hangosan imádkozik. Kalapjába ejtek egy három-lejest. Undorodva néz rám, aztán a fémpénzre, de nem nyúl hozzá, folytatja az imádkozást. Háta mögött mezítlábas cigány kölyök áll, ugrásra készen. Elfordulok, és a kocsikat kerülgetve haladok előre a már-már orkánszerű szélben. A kapunál igazoltatnak. A lift előtt tömeg, gyalog megyek fel a szerkesztőségbe, amúgy se fértem volna

59