Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai

válltáskám ott van a fejem felett, a csomagtartóban, pénzem, győződök meg róla farmerem első zsebében.

Kimegyek a folyosóra, elsántikálok az illemhelyig. Az ajtó inog, mint egy odvas fog, nem lehet bezárni. Penetráns bűz. Hányadék- és okádékfoltok. „Aiurea"- írta föl valaki fekáliás ujjaival, s alája még jól olvashatóan: „viata e ca un vagon"3. S még alább magyarul, girbe-gurba betűkkel: „olyan mélyre süly- lyedtünk, hogy a fülünkön érzékeljük a talaj menti fagyot." Erről mit írna vajon A kopasz énekesnő éles elméjű és arrogáns szerzője? Miféle démonok öltenek testet a közvécék költészetében például, vagy az egyre szaporodó falfirkákéban? Miféle rosszlélek vezérel bennünket és merre? Hogyan is írta jó másfél százada az Anyegin írója:

„Erre balszerencse vitt, s most a rosszlélek vezérel, az kerenget minket itt."4

Visszaslattyogok a fülkébe. A férfi már nem áll az ajtónk előtt, eltűzhetett valamerre. Próbálok visszaaludni, de nem megy. Meleg van. Bukarest előtt váratlanul nyílt pályán áll meg a vonat. Már felszakadozóban a sötétség. Kinézek az ablakon, az ólmos hajnali fényben olybá tűnik a környék, mint egy munka telep. Pontosabban, mint egy használaton kívül helyezett munka telep. Mindenütt autó- és traktorroncsok, drótkötegek, bádoglemezek, rozsdás hordók, vasdarabok... Mintha most ért volna véget a háború. És természetesen feltűnnek a guberálók is. Nincs hó, hogy eltakarja előlük a mocskot, lehet keresgélni, szabad a vásár.

K. felébred. „Hol vagyunk?" - kérdezi. „Bukarest előtt." „Miért áll a vonat?" „Nem tudom." Nevet, nyújtózkodik, előveszi a termoszt, mindent betölt a kávéillat. Kortyolgatom a forró kávét, fejem zúg, mint a tenger. Amikor már azt is hihetnénk, hogy végleg itt rekedünk, nagyot döccenve indul meg a vonat. Az öregasszony még mindig nem ébred fel, a férfi viszont visszajön, s ismét ott strázsál az ajtónk előtt, mint egy silbak. Az állomáson, a félhomályban rosszarcú, kedvetlen, rosszul öltözött, ideges emberek. Néha feltűnik egy-egy elegáns úr, behúzott nyakkal siet, mintha menekülne. Bundás hölgyek is fel-feltűnnek, ringatózva sietnek el a homályban. Utcakölykök rohangálnak, gyufásskatulyából poloskákat, svábbogarakat húznak elő, és vigyorogva, káromkodva dobálják a bundás hölgyeket. Az egyik fiatalabb és rendkívül magabiztos, fekete nerc- bundás nő váratlanul őrjöngeni kezd. „Miért nem intézkedik?" - kérdezi éles hangon az öregedő milicistát, aki röhögve nézte végig az egészet. A rend őre egykedvűen fordul el, válla rázkódik, mintha sírna, de szerintem inkább röhög. „Ce lume!..."5 - sziszegi a nő, s undorodva söpörve le vagyont érő bundájáról a bogarakat, felszegett fejjel indul tovább. A purdék persze már nincsenek sehol, felszívódtak a forgatagban. „Láttad? - kérdezi döbbenten K. - Mezítláb voltak, láttad?..." „Biztosan nincs cipőjük" - húzom össze viharkabátom és fölteszem a sísapkát is. A csarnokban már-már elviselhetetlen a huzat. Kilépve az árkádok alól, taxira vadászunk az erősödő szélben, de nincs szerencsénk. Egy meg sem áll, egy másik lelassít ugyan, s a sofőr az ablakot letekerve kérdezi, merre men57