Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Szekér Endre: A Mikó utca gesztenyefái (Márai és a természet)
kritizálva egy-egy amerikai tájat. Gyakran „keresi" Európát - az amerikai városokban, tájakban. Máskor a színek állítják meg, olykor a szokatlan sivatagos terület, néhányszor a narancsfák „parázna, érzékies" illata. Néha a fény kábítja el, mint Görögországban, ritkán egy-egy rezervátum állítja meg. Nagyon gyakran a táj is az irodalomhoz vezeti el. Svájcban, Montagnolában - a Monte Generosóval szemben, a gesztenyefaerdőkkel övezett magaslaton - Hermann Hessét keresi fel a temetőben. Az író sohasem felejtette el azt, hogy Hesse nem várta meg Hitlerék uralmát: kivándorolt, végül Tessin napsütésében élt. Tudta, hogy Svájcból is áthallatszott az ő német szava - Németországba. Márai ritkán vall a természetről általában. Egyik naplórészletében azt fejtegeti, hogy a „természethez legtöbb ember későn jut el. A városi ember azért, mert messze él a természettől; a falusi azért, mert túl közel." S azt fejtegeti az író, hogy a természet legnagyobb leckéjét későn érti meg az ember. A rovarok, madarak, állatok, virágok - régebben élve itt a Földön - csaknem mindent már felfedeztek. S az ember „leutánozza" a „találmányokat" a radartól a repülésig. Hiszen az élőlények korábban már csaknem mindent megalkottak, felfedeztek. Az vitathatatlan, hogy van „virág-költészet" és „madár-zene" is... (Napló, 1965). Annak ellenére, hogy Márai le is írja, hogy „gyönyörű Amerika", mégis gyakran Európára gondol, „átmenni Európába", sóhajt fel: „Olyan lehet, mint mikor a nápolyi hírét veszi, hogy a Vezúv kitömi készül, és gyorsan elrohan Pompejibe, mert még egyszer látni akarja a romokat." Ez a kettősség: az amerikai és európai világ újrafelfedezése nagyon sokáig benne él az íróban. Montaukban, éjjel az óceánparton, a homokos-cserjés part - mint az ember - „vastag ködlepel alatt fulladozik." Rengeteg amerikai autós újfajta nomádként kering éjjel és nappal, fényben és ködben. Hirtelen valahol megszállnak, aztán másnap továbbmennek. Az óceán partján az író is továbbmegy, és az ő számára akkor válik hitelessé, „valóságossá", ha Arany János valamelyik hasonlata jut eszébe. Csak Arany tudta az égről, a hajnalokról, az éjszakáról - „mindig szobrászian érzékletes" — szóval megjelölni: milyen. Olyan, mint./„A világirodalomban kevés párja van Arany hasonlatainak. Homérosz csak a jelző határáig bírta szusszal, a hasonlatra már nem volt szuflája. Aranynak - mint Krúdynak - mindig futja egyre."/Márai amerikai naplóiban hirtelen változnak a városnevek, itt Washington, utána következik még azon az oldalon: Róma. Észreveszi azt, hogy a rómaiak szívesen „ődöngenek" éjjel, a Fórumon, a Colosseumnál „természetellenes" rikító fényben, megvilágításban. Az író bevallja: ez nem teszik neki. Ez „attrakció", ez „üzletiesség". Márai írói egyéniségéhez hozzátartozik az úti élmény és az olvasott művek tapasztalatának egybekapcsolása. Irodalom nélkül még a legerőteljesebb külvilági hatás, élmény is elmosódik. (Barzini az olaszokról szóló könyvét viszi magával Rómába, számos történelmi megjegyzéséhez - egy magyar vonatkozás is tartozik: „Minden népnek megvan a maga Mohácsa. Az olasz Mohács egybeesett a magyar katasztrófa időpontjával.") Az itáliai élményekről szóló naplóoldalakat megszakítja a „tündöklő kora ősz" hangulatával, a tenger és a levegő varázsával, melyre „a rokokó Himfy-jelző illik: »balzsamos Zefir«". Aztán elidőzik a „terrazza" csodálatos folyondárjain, virágjain, a gyermektenyérnyi, lila-sárga szirmokon, melyek alkonyatkor összecsukódnak. S amikor az író négy sárga rekettyebokrot lát a parkban, elrohan taxival a könyvtárba, hogy a magyar értelmező szótár „megnyugtassa". Igen, ez a rekettye. Majd a mozgalmas salernói utca képével zárja az 1958-1967-es napló kötetét. Az évek, az évtizedek múlnak: Márai naplókötetei következnek kb. hétévenként. Először megváltozik a környező világ rajza: mindenütt sok a gyilkosság, a tömegek mindent elöntenek, forradalmak és háborúk, rengetegen halnak meg, homoszexuálisok vonulnak fel, a vasfüggöny zárja a keleti országoktól, így Magyarországtól is, Szolzsenyicin leírja a Gulag szörnyűségeit, „terror-frászban" van a fél világ stb. „Az emberiség gyanús. A gyanú nem alaptalan." Márai még mindig szívesen utazik repülővel Itáliába: „hétórás 82
