Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Szekér Endre: A Mikó utca gesztenyefái (Márai és a természet)

Új alkotói korszak kezdődik a világháború után Márai életművében: arra kényszerül, hogy elhagyja szeretett hazáját, emigrációs, fájdalommal teli évei következnek. Csaknem mindent elvesztett, de meg tudta őrizni a magyar nyelvet haláláig. A Naplók is félig megváltoznak: az otthoni, budai Renoir-színek helyett a sorrentói narancsfákról ír. A múlttá vált magyarországi őszi emlékek Egerben, és a mély álomban átélt otthoni környezet a budai, Mikó utcai szobája - már sajnos távolabbi emlék. Almából felriadva - a gesztenyefákat látja, a madarak csipogását hallja. De az álomból fel kell ébrednie. A napló ezen oldalán a sorrentói narancserdőkről ír. Igen, egymás mellett van az álorrtvilág-haza és a valóságos idegen nyelvi környezet, Olaszország. A meráni őszben az illatos almakertek és szőlőlugasok, a Faito hegy csúcsán lévő néhány magányos lucfenyő áll. Ez az író mindennapi környezete. Olykor azért meglepi itt is a szépség, az őszi fényben „lángoló" erdők, a nap „vérvörös látomása". A napló egyik legmegrázóbb, legtömörebb mondatát 1956. október 23-án írta le Márai: „Október 23. Isten malmai gyorsan őrölnek." A későbbi naplókötetekben gyakran olvashatunk az író úti élményeiről: Sierra Nevada ezüstfényű havas hegyláncáról, a Camino Real kanyargós partjáról stb. Az Európához és Olaszországhoz nagyon ragaszkodó író gyakran hivatkozik az olasz emlékekre. Egyszer Nápoly környékét idézi, az eukaliptuszokat, magnóliákat, a banánt. És az olasz Riviéra vadregényes sziklás szép partjaira gondol, pl. Ravellónál. „A természet itt még nem szelídült meg, mint általában az európai tájban. Az óceán partján süvöltenek a fák, a mimózafák borzonga- nak." Carmelben Caprira gondol, a mélyzöld óceán bálnáit figyelve.

A San Gennaro vére című Márai-regény - naplóihoz hűen - árult el sokat a hontalanná vált főhőssel és a csodás olasz környezettel való azonosulásból. A Posillipóban lakó író nagyon megszerette az olasz kisembereket. Virágot hoznak neki, mert szegények, nincs semmijük. A Posillipo eukaliptuszfáinak lombsátorát szerette, ott beszélgettek. Az egyik posillipói cikláment árult a bércfokon a szerelmeseknek és az idegeneknek. Amikor alkonyodott, Capri párásán fénylett a pálmák mögött. Este Nápolyban és Posillipóban a kertek „édes és fülledt mimózaillatával" telt meg. A szél szabályosan délután négykor érkezett, „suhogva" rohant a part felé, „mint a kalóz a bárddal." A tenger felől, Afrikából, az Atlasz hegység felől jött a szél, és a pálmák ilyenkor megrázták „borzas fejüket", ijedten, bosszúsan. Az emyős fenyők hajladoztak a szélben, „mint a bubifrizurás, kényes kisasszonyok." Több neve volt a szélnek. A tramontana „berohant a szobákba, mint egy izgatott forradalmár, aki rendet akar csinálni a rendetlenség árán, feldúlta az ágyhuzatot, tépkedte a függönyöket, eszelősen hadonászott." Azért is érdekes a korábbi szél jellemzése - „izgatott forradalmár" -, mert ilyen apró mozzanatokban is kifejezésre jut az író véleménye. A sirokkó mindig nyálkás volt. A Posillipo függőkertjei lépcsőzetesen épültek ki a dombról lefelé, a tengerpart felé. Illat terjedt mindenfelé. A függőkertekben gránátalmafák, fügefák, citromfák és narancsfák voltak. A tenger és az illattal teli kertek környezetében egy hontalan tragédiája, halála részleteiről beszélnek, tesznek vallomást. Önként ugrott a tengerbe a sziklák magasáról Formiánál? Öngyilkos volt? Megölték? A menekült tudós férfi mindent elvesztett. „S amikor megértik, hogy elébb elvesztették az otthonukat, a rokonaikat, a hazájukat és az anyanyelvűket, s most, künn a világban, elvesztik személyiségüket, különösen és meglepően idegesek lesznek. Egy napon megértik, hogy már nincs nevük sem... ékezettel vagy ékezet nélkül, de nincs többé saját nevük." Márai különös ajánlást írt könyve, a San Gennaro vére elé: „Pasgualinónak, mert hatéves volt, és minden reggel elvitte a szemetet. - A félkarú halásznak, mert lecsendesítette a tengert.- Santo Stratónak, mert vigyázott a házra és a betegekre. - A virágoknak. - Az állatoknak.- A tengernek. - A Posillipo szegény embereinek. - Itáliának." Ezt a különös hosszú ajánlást azért kell idéznünk, mert kifejeződik benne az író hihetetlenül mély szeretete Itália, Posillipo és környezete iránt.

80