Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Németh István: Tájkép, napnyugtával

Velük tehát odahaza nem találkoztam, amikor azonban itt a városban, a szürke tömbház harmadik emeletén egy ügyben becsöngettem hozzájuk, rögtön az volt az első kérdésem, hogy nem kistelekiek-e? - Eltalálta! - mosolygott rám barátságosan egy ötven körüli férfi, aki ajtót nyitott. - De honnan tudja? - csodálkozott is el nyomban. - A nevükről - válaszoltam. - Minden harmadik kisteleki Bakos.- Hát ha nem is minden harmadik, de minden ötödik bizonyára - ismerte el az ember nem kis büszkeséggel a hangjában.

Beinvitált a konyhába, leültetett, majd egy literes üveget tett az asztalra.- Ez is kisteleki, méghozzá kisüsti! Tegnap hozta egy földim. Érdemes megkóstolni! - mondta, s máris töltögetni kezdett a poharakba.

Olykor fél óra is elegendő ahhoz, hogy két vadidegen ember összemelegedjen, most is ez történt, s miután elköszöntem tőlük, szinte mindent megtudtam róluk, attól fogva, hogy bekerültek a városba s azóta hogyan ütik-verik a világot. A negyvennégy négyzetméteres, kétszobás lakást, amikor tizennyolc évvel ezelőtt beköltöztek, hárman lakták, a férj és felesége meg a kisbaba, elsőszülött fiuk, másfél évre rá jött az első kislány, aztán a második, végül a második fiú, és itt meg is álltak, mert egyszerre szűknek bizonyult a lakás, ahogy a vendéglátóm fogalmazott.- Akkor még rá se mertünk gondolni, hogy nemsokára heten leszünk, mint a gonoszok! - mondta az ember derűs ábrázattal.- Jött az ötödik? Mégiscsak jött? - kérdeztem.- Ez egy külön mese - válaszolt, s mielőtt hozzáfogott volna, újra teletöltötte a poharakat.

Tulajdonképpen itt, ezzel kellett volna kezdenem a nénikém történetét.

Nemcsak hogy ugyanabból a faluból származik, ahonnan Bakosék, de szomszédok is voltak, mégpedig jó szomszédok, olyannyira, hogy amikor ők a városba költöztek, házuk őrzését, környékének gondozását nyugodt lélekkel a nénikére bízhatták. Hamarosan kiderült, hogy nálánál jobb házgondnokot keresve se találtak volna. Húsvét táján - s ezt aztán minden évben megismételte, míg futotta az erejéből - nemcsak a saját házának az elejét hozta rendbe, meszelte ki, hanem a rábízottét is, anélkül, hogy erre megkérték volna. Sajnos három évvel ezelőtt, szinte egyik napról a másikra annyira megrendült az egészsége, hogy már-már magatehetetlenné vált, s hogy a helyzete még súlyosabbá váljon, ez épp akkor következett be, amikor elvesztette utolsó hozzátartozóját is, a testvéröcs- csét. Megüzente Bakoséknak, akik utolsó mentségként maradtak meg számára, hogy látogassanak haza, mert nagy baj van. A legközelebbi hétvégén haza is sietett Bakos Ferenc „fölvételezni a helyzetet". Visszatérve a városba megtárgyalta a feleségével a nénike ajánlatát: a házáért, összes ingó és ingatlan vagyonkájáért „átadná magát" gondozásra. - Tán csak nem ránk gondolt az öregasszony?- rémült meg Bakosné. - Hová hoznánk ide, amikor már mi se férünk ebben az egérlyukban? - Valóban, hova hoznák, tűnődtek el. Már így is jó ideje, ahogy a gyerekek nagyobbacskák lettek, az anyjuk a lányokkal, az apjuk a fiúkkal hál egy szobában, hova tennék az öregasszonyt, hiszen nincs harmadik szoba.- Majd csinálunk egy harmadikat, álltam elő az ötlettel vagy három nap elteltével, amikor kigondoltam, hogy ha a teraszunkat befalaznánk, ott lehetne helyet

9