Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Bán Tünde: A kolozsvári Napkelet
Az első világháború utáni fél évtized erdélyi magyar folyóirat-alapítási kísérletei közül talán a legkiemelkedőbb a Napkelet című kolozsvári folyóirat, amely 1920 és 1922 között félhavonta jelent meg, és tartalmi-formai sokszínűségével vonzotta magához mind az írókat, mind az olvasókat. A folyóirat főszerkesztője Paál Árpád, társszerkesztői Kádár Imre és Ligeti Ernő, segéd-, illetve helyettes szerkesztője Szentimrei Jenő, valamennyien tagjai voltak a köz- és művelődési élet szervezésében jelentős szerepet játszó Keleti Újság című napilap szerkesztőségének is. A folyóirat írásainak legjavából állította össze Mózes Huba azt az antológiát, amelyet a Kriterion Könyvkiadó 2004-ben jelentetett meg Kolozsváron. A kötet átfogó képet nyújt az orgánumról, „abban a reményben, hogy a válogatás, bár szükségképpen szubjektív, a repertóriummal együtt hitelesen tájékoztat a folyóiratnak a magyarság Trianon utáni irodalmi-művelődési életében vállalt és betöltött szerepéről". A kötetet gondozó Mózes Huba bevezető tanulmányában a Napkelet történetét mutatja be, majd Versek, Műfordítások, Szépprózai írások, Színművek, Tanulmányok, cikkek címmel öt fejezetben nyújtja az újraközlésre kiválasztott írásokat. A Napkelet, amint az antológiából is kitűnik, az erdélyi sajátosságok kidomborítására törekedett, de nyitott volt az egész magyar nyelvterület írói és olvasói irányában is. A feladatok tekintetében szerkesztői és munkatársai nagyjából egyetértettek, a megvalósítás módozatait azonban különbözőképpen képzelték el. A négy szerkesztő négyfelé húzott, a főmunkatársak - Janovics Jenő, Kós Károly, Tabéry Géza, Zsolt Béla, Bárd Oszkár, Nyirő József, Nagy Dániel és Szombati-Szabó István - más-más felfogást képviseltek. Ezt a sokszínűséget hirdeti a folyóirat borítóján olvasható szöveg: „A Napkelet a szabad kutatás s a különböző irodalmi irányok és világnézetek szabad fóruma. Nem alkalmaz lelkiismereti kényszert senkivel szemben, s minden irányt szóhoz enged, ha becsületes álláspontot fejez ki, és önmagának mértékével mérve értéket jelent." A Napkelet hasábjain az erdélyi szerzők mellett megszólaltak a rövidebb-hosszabb ideig Romániában tartózkodó emigránsok is, 1921 januárjától pedig a szerkesztők jeles magyarországi szerzők Schöpflin Aladár közvetítette írásait is közölték. A folyóirat áldozatos munkával megszervezte és felállította bécsi, pozsonyi és szabadkai szerkesztőségét, illetve kiadóhivatalát is. „Ezeknek a változásoknak a révén válik a Napkelet - több ország viszonylatában - az adott pillanat egyik legjelentősebb magyar nyelvű irodalmi orgánumává" - állítja bevezetőjében Mózes Huba. Az antológia igazi csemegéket kínál. Déry Tibor jelentős korai egzisztencialista alkotása, az Utolsó pillanatban, a Napkeletben jelent meg először, Szabó. Lőrinc Mallarmé-fordítása, a Tavasz, azóta sem találta meg helyét a fordító gyűjteményes köteteiben, Karácsony Benő, a kiváló regényíró tulajdonképpen itt megjelent Dinnyebefó'tt című elbeszélésével lépett az irodalomba. De a Napkeletben látott napvilágot Balázs Béla Isten tenyerén és Tabéry Géza Októberi emberek című regénye, Barta Lajos Új világ, új ember, új művészet című aktivista manifesztuma, Bartalis János Az erdőről hazatérő favágók és Tompa László Éji szálláson egy vén vártorony alatt című költeménye, valamint Bartók Béla Zenefolklór és Janovics Jenő Shakespeare című tanulmánya is. A Napkelet közölte leggyakrabban az avantgárd képviselői között számon tartott, mára méltatlanul elfelejtett Becski Irén verseit, és nagy gyakorisággal publikálta a napjainkban széles körű olvasottságnak örvendő Márai Sándor írásait is. A folyóirat repertóriumában Mózes Huba közel ezer közlemény adatait tárja fel és rendszerezi. (Napkelet 1920-1922. Antológia. Válogatta, az előszót írta és a függeléket összeállította Mózes Huba. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár.) Folyóiratunk megjelentetését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Nemzeti Kulturális Alapprogram és a József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány támogatja. 112
