Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Zelei Miklós: Kényszerzubbony után zubbonykényszer
Zelei Miklós Kényszerzubbony után zubbonykényszer Tódor János: Aluljárók népe A Két évad a Bahamákon című börtönirodalmi remekkel, s benne a dühöngővei indul Tódor János Aluljárók népe című szociográfia-kötete: „Ez egy koromsötét, szivaccsal bélelt, műbőrrel szigetelt odú, ahová azokat az ön- és közveszélyes őrjöngőket dugják, akiket másként nem lehet megfékezni. Ide került volna az a szemét cigány is - mondja a törzsőrmester, ha nem hagyja abba. [...] Meztelenre kell vetkőztetni a delikvenst, mert a pucérság még kiszolgáltatottabbá tesz. [...] odabenn még a legkeményebb vagány is hamar lelassul." Ne tépelődjünk azon, hogy a tudásalapú társadalomban nevelő hatását a sötétség miképpen fejti ki. Képzeljük el inkább, amint egy világfeltáró műsor Tódor Jánost megelőzve behatol a dühöngőbe, és megmutatja nekünk. A reflektorok a sötétcella minden zugát bevilágítják, hogy sorozatgyártásban készült Médiatanfolyami 12 Móni irányításával a sötétséget alaposan szemügyre vehessük. A vakító, mutogatós médiumok villogását leárnyékolva, továbbra is nagy tisztelettel illene államink a befelé mutató, csöndes médiumból, a könyvből kiáradó fényben. Tódor börtönszociográfiája másfél évtizeddel ezelőtt született, Baracska színhelyen. Mostanság, a sorozott hadsereg megszüntetésének idején nagyon tanulságos a rács mögé dugott katonai szolgálat-megtagadókról olvasni. Történetük arról beszél, hogy az örökké fékezhetetlen állam az emberi lét és lélek milyen mélységeibe, benső köreibe avatkozik (és avatkozhat) bele, erőszakosan bizonygatva, hogy erre létezik, az emberi lét és lélek mértékeit, méreteit, érdekeit meghaladó joga. Visszatér e műben téesz és főkönyvelője is, meg az elsikkasztott több százezer - és hogy ennyiért valaha ülni lehetett... Mely idillikus kor! A tolvajt nem kell vagyonszerzőnek, hanem lehet bűnözőnek nevezni. És ahogy ez megfordult, azt ama idillikus kor megoldásainak is köszönhetjük: „Az az abszurd helyzet állt elő, hogy a kapuban és az őrtornyokban elítéltek teljesítenek szolgálatot, az épületen belül úgyszintén. A fogvatartottak tehát a Bahamákon saját magukat őrzik." Elég súlyos társadalmi metafora: önőrző bűnözők. Miközben a tőlük megvesztegetést elfogadó, velük szemben törvénytelenségeket elkövető smasszereiket ugyancsak közéjük lehetne csukni. De még milyen előnyös helyzetbe jutottak azok a bűnözők, akik az önőrző társadalom nyitásakor, úgy 1990 táján, a kapukban, az őrtornyokban álltak... Netán éppen smasszerek voltak. Tapasztaljuk is a saját bőrünkön, hogy mennyire nehéz tartós értékrendet ápolni egy olyan világ- folyamatban, amelyben a többi rabot felügyelő rabot egyszer kápónak, másszor „önkormányzónak" nevezik. De ez csak egy mellékszála a két évadnak, amelyet Tódor János vezetésével 1989-ben a Bahamákon tölthetünk. Legfőbb úti élményem, hogy Magyarország se 1990 előtt, se azután nem jogállam. Az igazságszolgáltatás egyik alaphelyszíne, a büntetésvégrehajtás ma is eleve törvénytelen, miután egy négyzetméteren több foglyot őriznek annál, mint amennyit az érvényben lévő törvény megenged. Egy ilyen országban az igazságügyi miniszternek nemhogy óránként kellene lemondania, de el sem foglalhatná hivatalát... Igazából azonban nincs is szükség ilyen hivatalra egy olyan társadalomban, ahol a támadás a védelemnek nem ellentéte, hanem szinonimája. Ahol a rendőrségen beismerik, hogy nem tudnak megvédeni bennünket, hogy semmi másra nem alkalmasak, csak arra, hogy lesállásból trafipaxozzanak: „G.-éknek ezek után azt javasolták a rendőrségen (!), hogy fogadjanak föl egy biztonsági embert, egy testőrt valamelyik védő-óvó káeftéből. 107
