Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Jenei Gyula: Az újrateremtett múlt

Ezekben az írásokban hemzsegnek a kunsági tájszavak, olyannyira, hogy a szerző lapalji jegyzetekben kénytelen elmagyarázni jelentésüket (pl. kátyogós: gödrös, rázós földút; tepedelem: rossz, haszontalan ember; sappog: tehetetlenül jön-megy; laponyag: a környezetből alig kiemelkedő hely, enyhe domborulat; bűrzsák: kurva; vaszka: girhes), ám ezt látható élvezettel teszi, lubickol a szavak hangulatában, hangzásvilágában. Ugyanakkor, feltehetően a könnyebb befogadás érdekében, az első két monda után kevesebbet használja őket, s ha egy-egy írásban mégis előkerülnek ismeretlenül csengő kifejezések, azoknak a jelentését a szövegkörnyezetből többnyire, nagyjából ki lehet következtetni.

Szűkszavú, lecsupaszított, balladisztikus szövegeket tartalmaz a könyv, csupa rövid, egyszerű mondatokkal. Jellemző rájuk a jelenetesség, a gyors váltások. Az Apavára című monda hőse a tatárok ellen viszi embereit, kedvese pedig keresésükre indul a mocsárban: „Hirtelen úgy érezte, izzó szempárok figyelik. / Farkasok. / Belevágta az evezőt a vízbe, röpítette a csónakot. Mikor kifulladt, visszanézett. Már nem érezte tarkóján azokat a pillantásokat. / - Nem éhesek - mondta hangosan.

/ Evezett tovább, de néhány csapás után döbbenten abbahagyta. / - Ezek Ketelékből laktak jól! / Elsírta magát." Körmendi sokszor nem is annyira leírja, megjeleníti, inkább csak jelzi a fájdalom, az öröm, s a különböző tulajdonságok archetípusait.

A tömör fogalmazást az egész könyvben talán csak a tájábrázolás költőisége oldja, illetve, ahogyan a természeti jelenségeket (főleg a szelet) rímelteti a szereplők lelki történéseihez. Pl. amikor ellenséges csapatok tűntek fel a mindennapjait morzsolgató falu környékén, „megborzongtak a fák" (Apavára); „A máskor izgága szél most egy nagy fa alatt heverészett álmatagon. Öblös karosszékben bóbiskolt a bíró."; amikor pedig a pogány vezér megjelent, „a felrezzent szél riadtan eliszkolt a mocsarak felé." (Bengecseg); „Csak a szél jöszmékelt a házak között. A férfi boldogan ballagott a porban..." (Mákos Balázs). A kötet egyik leglíraibb természetleírása, megszemélyesítése így szól: „Égi madarak füttyét, trilláit, csicsergését fésülte ki haloványan fénylő hajából a tollászkodó, álmos hajnal, halkan szuszogott, ült még egy ideig, aztán fáradt sóhajtással feltápászkodott, s napi dolga után látott. Topogott, tett-vett, akár egy lestrapált asszony." (Máglya)

A Máglya egyébként a kötet harminc írása közül a történelmi hűség szempontjából a két-három rendhagyó közé tartozik. A Kunságban ugyanis nem lehet boszorkányperekre vonatkozó forrásokat fellelni, így a szerző egy hajdúsági jegyzőkönyv anyagát adoptálta saját környezetébe. A Szökött huszárok cselekménye pedig kitalált. Pontosabban az eleje, amikor is két kötéllel sorozott, Althofenben szolgáló karcagi huszárgyerek az itthoni események, a szabadságharc hírére társakat verbuvál és hazaszökik. Útközben azonban nem tudják kikerülni a császáriakkal való ütközetet, fogságba esnek, hadbíróság elé állítják őket, s bizony hiába vágynak már borozgatni a Morgó vagy Tibuci csárdába, a bécsi hadilevéltárban őrzött iratok tanúsága szerint kivégezték a két katonaszökevényt, Gyökeres András huszonkilenc éves tizedest és Farkas Péter huszonnyolc éves huszárt. Ennyi a történeti tény; a hazaklvánkozást, a szabadságvágyat, a szervezkedést, a szökést, az ütközetet az írói fantázia költötte hozzá. Miként a Kolera című elbeszélés atmoszféráját, figuráit is Körmendi Lajos képzelete teremtette meg azon az alapon, hogy Karcagon is végigsöpört a nagy járvány, és akadtak családok szép számmal, amelyek majdnem vagy teljesen elpusztultak benne. Ez a történet nem az ellenség kijátszásáról, legyőzéséről, túléléséről szól, hanem a mindennapokéról, amelyeket olykor betegségek, járványok tettek kiszámíthatatlanná. A családfő fejfát („fűtől való fát") farag öregség által legyengített, halni készülő apjának, amikor a karcagi piacon forgolódó asszony és a nagyobbik lány hazaviszi a tanyára a nyavalyát. A fejfa végül a nagylányé lesz, de a kolera elviszi az anyát és az apát, s megkapja a betegséget a kisebbik lány is, akit haldokló nagyapja szeretete, gondoskodása segít meggyógyulni. Mikorra kitavaszodik, meghal az öreg is. A lány fejfának való után néz, s az istálló ajtajának támasztva megleli, amit saját magának faragott és írt meg az öregapja. A házhoz vezető ösvényen pedig feltűnik halott nővére jegyese.

Akad olyan történet is, amelynek nincs hőse, illetve több van, sok, mondjuk, az egész város. Ilyen a Kurucok Karcagon. Az alig kétoldalas szövegben a konfliktus nem személyek, hanem csoportok között adódik, ezért a dicső múltban megesett példa az általánosság, a hazafias tanítás szándéka szintjén mozog.

Sajátos színt képviselnek a kötetben a garabonciásokról, kincslátókról, rontókról, boszorkányok- • ról szóló legendák, amelyeket még most is igaz, megélt történetekként mesélnek az öregek a Nagykunságban, de más vidékeken is. Hogy azután, akikről a mendemondák szólnak, a „tudományos" vagy javas emberek, akikkel mindenféle csodák megesnek éjféli keresztutakon, akik vadállatokkal, tüzes hintókkal, félelmetes fekete bikákkal szemben állják ki a próbákat, akik lovakat irányítanak gondolattal, akik éjszakánként fekete kutya képében rontják-zaklatják a szomszédokat, vagy legé105