Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Balogh Tamás: Manusz Kristóf

Igaz nagyrabecsüléssel és őszinte tisztelettel, a legmélyebb barátsággal s a legjobb szívvel, hálával és köszönettel, igaz emberségének elismerése jeléül ajánlja e végtelenül szerény művét:

Manusz Kristóf

Az ország legnagyobb városában, a millecentenárium után három évvel, hat hónappal és tizenkilenc nappal, reggel hat óra öt perckor, mert én ilyen korán kelek.

De akad egy ilyen is - a nevekről szóló dolgozata előtt:

Estinek Manusz

Öregkorában, megfáradva és betegeskedve egyre könnyedebb témákat választott. Hakni-különlenyomatokát írt. Később aztán ezek száma is ritkult. Még később már csak „a 2. vagy 3. kiadást megért kötetekből" küldte el írásait. Ö nem lopott, mint Gallus, ő kényszeresen adni akart, még ha nem is kérte senki.

Ám nehogy félreértsétek. Manusz Kristóf nem volt erőszakos. írásait ingyen osztogatta. Barátainak, ismerőseinek személyesen adta át, az ismeretleneknek - akiknek címét a telefonkönyvből véletlenszerűen választotta - postázta. És nem nagyképűségből. Éppenhogy szerénységből. Erre legjobb bizonyíték utolsó írása. Különlenyomat az ábécéből volt a címe. Egy lapból állt, azon a Q betű volt. Olyan szerény volt ő, Manusz Kristóf, mint a Q betű, a magyar nyelv legkevésbé használt betűje.

Nemrég halt meg, úgy hallottam. Amilyen sokat írt ő másokról, annyira keveset írtak róla. Egyetlen cikkecske sem szól munkásságáról. Az is lehet, hogy rajtam kívül senki sem olvasta el írásait, lehet, hogy azonnal kidobták, antikváriumba vitték s eladták, vagy csak éppen feltették olvasatlanul könyvespolcukra, odasuvasztották a többi mellé. S hogy fel fogják-e valaha fedezni őt? Qui vivra, verra.

59