Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Balogh Tamás: Manusz Kristóf
aláírta a címlap verzóján (bélyegzővel persze), így ellenőrizve, hogy kiadója nem készít-e titokban, honoráriumot nem fizetve feketenyomást. Manusz Kristóf minden egyes példányba névre szóló dedikációt írt, és nincs két egyforma szövegű ajánlása. Azért tette mindezt, mert az ő igazi szenvedélye a dediká- cióírás volt, azért írta meg a különlenyomatokat, hogy dedikálhassa őket. Ez számunkra persze meglepő, mert mi, akik néha léha könnyen, máskor izzadva, de mégiscsak ontjuk a sorokat magunkból, a dedikációnál megakadunk. Egy igazi ajánlást nehezebb megírni, mint magát a könyvet. Igazi műfaj, a legrövidebbek egyike. A haikuhoz lehet hasonlítani, egyre-másra csiszolni kell, alakítani, formálni, hogy kifejező és egyedi legyen. Ehhez a pepecselés munkához mi általában lusták vagyunk, megelégszünk egy „szeretettel" vagy „barátsággal" formulával. „Hajdan az ajánlás regényes volt, azaz vérbő és szenvedélyes. Az írók ki akarták tűzni könyveik címlapjára szívüket, vallani azoknak a nőknek, vagy költő-barátaiknak, akit szerettek, néhány szóba tömöríteni egész életüket, elméskedni, vagy eredetieskedni. Mindig 40 fokos lázban beszéltek, mikor dedikáltak, mindig csak a legfelső fokot használták. Alapfok nem is volt. Azóta az idők változtak. Minden könyvet ajánlani illett, ennélfogva a dedikáció vagy üzletivé vált, vagy pedig elsorvadt. Ma a kiadó egy reggel rendszerint rátelefonál az íróra, hogy jöjjön be az irodába, s ajánlja meg könyveit. Itt eléje tesznek egy listát, mely azoknak a neveit tartalmazza, kik számot tartanak a dedikációra, meg egy óriási domb könyvet, ötvenet, néha százat. Mit írjon ezeknek? A legnagyobb szeretet, a rajongó barátság vagy bámulat csak annyit jelent, mint a köznapi beszédben az, hogy »alázatos szolgája«. Vagyis semmit. Idők során az ember az ajánlásokból is látja, hogy a szavaknak magukban nincs semmi értékük, csak helyzeti értékük van. Én rendszerint azt írom: »szeretettel«. Ha a könyv tulajdonosa azt érzi, hogy ennek a szónak énbennem és őbenne megvan a kellő fedezete, akkor nagyon sokat jelent. Ezt Kosztolányi barátunk nyilatkozta a Színházi Életben erről - de hazudott. Lustaságát magyarázta. Elméletet gyártott hozzá, önigazolást. Karinthy barátunk persze... neki könnyen ment a dedikációírás. Máshogy is vall róla: „Kétféle dedikáció van. Az egyik, amire rendszerint a kiadó kéri fel az írót, olyan, mint az üzleti levelek befejezése. A másik, mely az írónak műveihez való viszonyát adja, különös adaléka azoknak a lélektani folyamatoknak, melyekben az író lassan elvész és a mű megszületik. A középkori képekre felfestették az ajánlást, mely azonban mindig idealizált személy felé fordult. A mai általános dedikáció a régi invokáció csökevénye, mely akkor kezdett hanyatlani, mikor pl. a festő kénytelen volt képére ráfesteni a megrendelőt, az úgynevezett donátort is. Mindenesetre jellemző, hogy az írók ma a kritikusoknak ajánlanak. Én az ajánlásaimban mindig megjelölök valami vonatkozást a könyv tartalma és a között a személy között, akinek a könyvét ajánlom. így egy háborúspárti ismerősömnek ezt írtam „Krisztus vagy Barabbás" című könyvembe: X. Y. Barabbásnak - Karinthy." O a legtöbb dedikációjában is viccelt, tréfált, szójátékkal élt. Igazi mestere azonban mégiscsak Manusz Kristóf volt a műfajnak. „Az írói dedikációk régtől fogva a filológiai érdeklődés homlokterében állnak. Mint az életrajz adalékait, egy-egy kortárshoz való viszony dokumentumát a 57
