Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai
első találkozáskor. Hogy a féltékenység megnyilvánulása volt-e ez a részéről, vagy csupán nem akart osztozni kiváltságos helyzetén egy mostohával, bajosnak tűnt eldönteni. Kénytelen-kelletlen vettem tudomásul, hogy a lázadóból egyszeriben számító kis boszorka lett, aki engem akart maga előtt tolni a hírnév felé, s nagyon is átlátszóvá vált a terve: az apja segítségével szeretett volna kiemelni a névtelenségből, hogy sikert és pénzt halmozva kielégítsem fellegjáró terveit, ahogy ezt bizonyos mértékig az apja is tette. Amikor végre elszántam magam, hogy elhagyom, azzal iparkodott zsarolni, amivel a feleségem sem tudott volna: az anyasággal. Hiába igyekezett felelősségérzetemre hivatkozni születendő gyermekünk sorsát illetően, hallani sem akartam arról, hogy megtartsa a magzatot, még annak az árán sem, hogy eltartott lehettem volna mindaddig, amíg révbe nem érek. Önérzetes is voltam a végtelenségig, s noha ismertem naplopó természetemet, mégsem hiszem, hogy a mamán kívül bárkitől is elviseltem volna, hogy „kitartson", és ezt a szememre is vesse alkalomadtán. A mamának privilégiuma volt e tekintetben, s erről akkor sem mondhatott volna le, ha akarja: erre kretén fia nyújtott garanciát. Ha belegondoltam, vajon a Baróti lánytól mit is kaphatnék cserébe „sikeremért" (talán jó kis keletnémet utazásokat Drezdába; valamelyik orvos vagy jogász „barátunk" legyeskedését nőm körül, aki ki tudja mi mindenre volna kapható egy-egy vásárlás ellentételezéseként; tökéletes jogfosztottságot a hisztériká- vá váló asszonytól, aki sohasem jön tisztába önmagával; a szüléimhez hasonló „kegyeltek": a klán múló megbecsülését), hányingerem támadt az ajánlatától: „befutott" önmagámtól. Jobban kívántam senki lenni saját lustaságom és kretén- ségem következtében, semmint kétes hírű valaki mások számító segítségével. Évtizedekkel később számos kortársamat láttam szégyenkezni és szenvedni megfontolatlan döntése miatt (ó, kivétel nélkül valamennyinek benyújtották a számlát azok a szeretetre való s „pártfogó" hitvesek, akik kezdeti lépéseiket egyengették, hogy váljanak valakivé); függetlenségüket és méltóságukat veszítvén, képtelenségnek tűnt számukra kitörni abból a kelepcéből, melybe egykoron gyanútlanul (?) belesétáltak. Nem tudtam sajnálni őket, mivel nagyon is sajnálatra méltónak mutatták önmagukat, némelyikük pedig szívesen tetszelgett is ebben a szerepben, ez pedig egyenesen szánalmassá fokozta le színjátékukat. Egyik alkalommal, hogy kicsit bódult fővel kullogtam hazafelé, lefékezett mellettem egy többmilliós autócsoda; bambán néztem az elegáns sofőrre, aki megszólított, s egy diákköri élccel óhajtott az együtt töltött évekre emlékeztetni, de nekem sehogyan sem akaródzott megérteni: miért akar egy jóravaló, befutott ember önnön sikerességén humorizálni, hogy nekem, a bukott egyénnek azt bizonygassa, nem is olyan cégéres gazember, mint amilyennek a volán mögött ülve látszik. Meglehetősen kényelmetlenül éreztem magam: hülyén. Esetemben nem történt más, minthogy bátortalan voltam elindulni egy olyan úton, melyre magam is vágytam legbelül. Csak hát könnyebbnek tűnt magamat siratni az elveszett lehetőségekért és illúziókért, mint megragadni az alkalmat, és próbára tenni a lelkemet. Ezért is hazudtam a Baróti lánynak: gyűlölöm benne a nimfát, a kékharisnyát, s egyetlen percig sem volnék képes mellette élni; s hogy elszántságomat igazoljam, minden pakkommal együtt hazaköltöztem. Vá36